Elsőre bizarrnak tűnő, de aztán a mintázatokat felismerhetővé tevő, korunk társadalmát pedig erősen szatirikus színben bemutató könyv jelent meg A földönkívüliek címmel. A következetesen, kegyetlenül és mélységeiben végigvitt gondolat szerint a Földre megérkeznek a földönkívüliek, akik elhozzák a jólétet, a békét és a biztonságot. Bár senki nem látja őket (és tulajdonképpen a regény végéig nem derül ki, hogy valóban léteznek-e, léteztek-e), sokáig nem kérnek semmit cserébe.
Egy idő után aztán felröppen a hír, hogy mégiscsak szükségük van valamire: emberhúsra. De nagyon fontos, hogy az emberhús önkéntes alapon, önfeláldozás útján kerüljön az asztalukra („Azért van különösen jó ízünk, mert választhatunk. A szabad akaratunk az ő kis kulináris perverziójuk.”). A társadalom józanabbik része értetlenül és hitetlenkedve szemléli, ahogy a nyertesek – akiket majd feltálalnak a földönkívülieknek – kiválasztására létrehozott és kiválóan mediatizált viadalokra tömegével tódulnak a versenyzők, ahogy valóságos ipar épül a jelenség köré, valamint azt is, mint válnak ők maguk is az egész rettenetes hóbort, divat, „korszellem” részévé: még akkor is, ha éppenséggel tiltakoznak az egyre inkább eldurvuló műsor és folyományai ellen. (Amikor a kissé teszetosza, nem túl határozott főhőst arra biztatják, hogy műsorokat készítsen a viadalok ellenzőiről, „Itt a nagy esély, hogy mesélj az embereknek arról, ami történik. Szembesítheted őket a viadalok elleni érvekkel”, ő így válaszol: „De így része leszek annak, amit ellenzek.” Vagy kicsit később: „Én úgy viselkedtem, mint a civil, aki azért megy szanitécnek a háborúba, mert nem akar gyilkolni, ezzel azonban nem helyezi magát kívül a csatatéri logikán.”)
Bár a történet olvasható nagyon erős történelmi regényként, sőt a haláltáborok megjelenésével rettenetes párhuzamok is felsejlenek, a szerző sosem köt át vagy magyaráz bele: végig kitart a koherens, saját logikája szerint működő teremtett világa mellett, amelynek társadalmunk vizsgálata nyomán levont következtetései – különös tekintettel a média jelentette bizonytalanságra, hisztériakeltésre és tömegpszichózisra – jó szatíra lévén szinte soronként sisteregnek fel. Egészen parádés és gyilkos iróniával felszerelt például az a bekezdés, amelyik arról szól, hogy az emberek tüntetést szerveznek az akkor még megszállónak hitt idegenek üdvözlésére, valamint azért, hogy kifejezzék, az emberiség egyáltalán nem akar velük konfliktust, sőt: „Másnap a legtöbb országban és városban munkacsoportok alakultak, amelyek egymással együttműködve szervezték a tüntetést. Rögzítették a dátumot. Popsztárok csatlakoztak. »Hangot adok a békének«, ez volt a szlogenjük. Egy dalt is írtak együtt, az volt a címe: We are all aliens. Első hallásra megtetszett. Főleg a refrén volt szép: The aliens were once children, too, ez a sor azokat is könnyekig meghatotta, akik egyébként nem voltak oda a gyerekekért.” A tüntetés vezérszónoka aztán szó szerint koppintja John Lennon dalának, az Imagine-nek a sorait: „Mondhatják rám, hogy álmodozó vagyok, de nem én vagyok az egyetlen.” Illetve még egy pompás jelenet: „Johannesburgban különleges show-val készültek: egy oroszlán és egy juh voltak a főszereplők. A termetes ragadozót arra idomították be, hogy megkímélje a gyapjas jószágot, a népek közötti mennyei béke messianisztikus jelképeként. Csakhogy röviddel a fellépés előtt az oroszlán kiszabadult a színpad közelében felállított, sebtében összetákolt ketrecből, és mancsának egyetlen elegáns legyintésével kitörte a juh nyakát. – Nem akart neki rosszat. Csak egy kis félreértés volt. Hiába, az izgalom – magyarázta Albert a színpadon.”
