Nem volt kivel áldomást igyunk, miután vettünk egy házat, egy pici faluban. Ugyanis a tulajdonosok, akiktől vásároltuk, még egy légtérben sem voltak hajlandóak tartózkodni, mert valamiért haragban voltak. Vásár után gyorsan négyfelé osztották a lakás árát a közjegyző előtt, s még kezet sem fogva, gyorsan eltűntek. Az utolsó távozó mormolta alig hallhatóan távozóban, félig felém pillantva: nagyanyám örökségéből most már vehetek egy biciklit.
Végre kezünkben volt a kulcs, birtokba vettük a szépséges, több mint százéves nagy parasztházat. Nagyon le volt lakva szegény, de a fények játéka, ami fogadott a nagy diófa árnyékában vagy a szőlőlugas padocskáján, több volt egy álomnál, maga volt a paradicsom. Így ültünk estig szó nélkül, kéz a kézben, elmerülve a falusi csend nyugtató tágasságában. Kitágult világ, játszi fénygyerekek, tejszagú nyugalom, ez volt a beteljesülés.
Másnap meglátogatott az egyik szomszéd, kiderült, hogy eddig ő vágta a kertünkben a lucernát. Mikor mondtuk, hogy erre a jövőben már nem lesz szükség, egyszerűen sarkon fordult, és hátrafordulva bejelentette, hogy egy perc múlva jön a két fiával, s elviszi a kút mellől a kővályúnkat, mert az öregasszony, vagyis a volt tulaj neki ígérte. Szóhoz sem jutottunk, mert már érkezett a második szomszéd ugyanezzel a dumával, hogy neki bizony a nagy csebreket ígérte a pincéből a vénasszony, úgyhogy most íziben el is viszik. Kicsit kifosztva éreztük magunk, nem is sejtettük, hogy itt ez így megy. Míg kicipelték kincseinket, adtak egy-két utasítást is, a házra való tekintettel: – Le kell duvasztani az egészet és újra kell építeni! – hangzott az egyik oldalról.
– Ha meggondolják magukat és továbbadják a házat, nekünk szóljanak előre, mert mi már húsz éve meg akarjuk venni a fiúnknak, csak nem szóltak nekünk – így a másikról.
Tátott szájjal néztünk a távozók után.
Takarítással kezdtük a következő napot. Kihordtunk minden fölösleges dolgot, kacatot az udvarra, szelektált szemétként külön csomókba gyűjtve. El sem hiszi a kedves olvasó, melyik kupac gyűlt a leginkább… Az üveg: boros üveg, sörös üveg és pálinkás. Nézi a harmadik szomszéd a ténykedésünket, miközben nyírja a füvet, s látjuk, hogy rosszallóan csavargatja a fejét. Odamentünk hát, szépen bemutatkoztunk, mire alaposan kitálalt: Hogy a négy szomszédunk közül három meg akarta venni a házat, s ezért haragszanak reánk, mert mi megvettük előlük. Hogy a vénasszony fia szektás volt és mindenkit meg akart téríteni. Nem is gondolta volna, hogy a telkén ennyi italos üveg gyűlt össze, mert állítólag a vallása tiltja az alkohol fogyasztását. Hogy a telken átok ül, és addig nem múlik el, amíg vissza nem visszük az erdőbe azt a fenyőcsemetét, amit az öregasszony fia hozott el. Mert amiatt halt meg a vénasszony is, s mindenki meg fog halni, aki itt lakik a csemete árnyékában. Na, jó, még aznap kiszedtük a csemetét és az erdőben elültettük, abban reménykedve, hogy megfordul a rontás a ház táján.
