Elátkozott ház a fenyőcsemete árnyékában

A fények játéka, ami fogadott a nagy diófa árnyékában vagy a szőlőlugas padocskáján, több volt egy álomnál, maga volt a paradicsom.

Nem tudni, mikor szorulunk rá az ablakon való távozásra... Fotó: Zorkóczy Zenóbia

Nem volt kivel áldomást igyunk, miután vettünk egy házat, egy pici faluban. Ugyanis a tulajdonosok, akiktől vásároltuk, még egy légtérben sem voltak hajlandóak tartózkodni, mert valamiért haragban voltak. Vásár után gyorsan négyfelé osztották a lakás árát a közjegyző előtt, s még kezet sem fogva, gyorsan eltűntek. Az utolsó távozó mormolta alig hallhatóan távozóban, félig felém pillantva: nagyanyám örökségéből most már vehetek egy biciklit.

Végre kezünkben volt a kulcs, birtokba vettük a szépséges, több mint százéves nagy parasztházat. Nagyon le volt lakva szegény, de a fények játéka, ami fogadott a nagy diófa árnyékában vagy a szőlőlugas padocskáján, több volt egy álomnál, maga volt a paradicsom. Így ültünk estig szó nélkül, kéz a kézben, elmerülve a falusi csend nyugtató tágasságában. Kitágult világ, játszi fénygyerekek, tejszagú nyugalom, ez volt a beteljesülés.

Másnap meglátogatott az egyik szomszéd, kiderült, hogy eddig ő vágta a kertünkben a lucernát. Mikor mondtuk, hogy erre a jövőben már nem lesz szükség, egyszerűen sarkon fordult, és hátrafordulva bejelentette, hogy egy perc múlva jön a két fiával, s elviszi a kút mellől a kővályúnkat, mert az öregasszony, vagyis a volt tulaj neki ígérte. Szóhoz sem jutottunk, mert már érkezett a második szomszéd ugyanezzel a dumával, hogy neki bizony a nagy csebreket ígérte a pincéből a vénasszony, úgyhogy most íziben el is viszik. Kicsit kifosztva éreztük magunk, nem is sejtettük, hogy itt ez így megy. Míg kicipelték kincseinket, adtak egy-két utasítást is, a házra való tekintettel: – Le kell duvasztani az egészet és újra kell építeni! – hangzott az egyik oldalról.

– Ha meggondolják magukat és továbbadják a házat, nekünk szóljanak előre, mert mi már húsz éve meg akarjuk venni a fiúnknak, csak nem szóltak nekünk – így a másikról.

Tátott szájjal néztünk a távozók után.

Takarítással kezdtük a következő napot. Kihordtunk minden fölösleges dolgot, kacatot az udvarra, szelektált szemétként külön csomókba gyűjtve. El sem hiszi a kedves olvasó, melyik kupac gyűlt a leginkább… Az üveg: boros üveg, sörös üveg és pálinkás. Nézi a harmadik szomszéd a ténykedésünket, miközben nyírja a füvet, s látjuk, hogy rosszallóan csavargatja a fejét. Odamentünk hát, szépen bemutatkoztunk, mire alaposan kitálalt: Hogy a négy szomszédunk közül három meg akarta venni a házat, s ezért haragszanak reánk, mert mi megvettük előlük. Hogy a vénasszony fia szektás volt és mindenkit meg akart téríteni. Nem is gondolta volna, hogy a telkén ennyi italos üveg gyűlt össze, mert állítólag a vallása tiltja az alkohol fogyasztását. Hogy a telken átok ül, és addig nem múlik el, amíg vissza nem visszük az erdőbe azt a fenyőcsemetét, amit az öregasszony fia hozott el. Mert amiatt halt meg a vénasszony is, s mindenki meg fog halni, aki itt lakik a csemete árnyékában. Na, jó, még aznap kiszedtük a csemetét és az erdőben elültettük, abban reménykedve, hogy megfordul a rontás a ház táján.

Következő nap várt az igazi meglepetés. Ahogy megérkeztünk kora reggel új tulajdonunkba dolgozni, hát a kertben kit találtunk? Az öregasszony fiát, amint épp valamit ásott a csűr mögött. Rajtakaptuk, úgyhogy muszáj volt szóba álljon velünk. Leültettük szépen a lugas padjára, és kifaggattuk. Elmesélte, hogy titokban ivott, és azért, hogy az anyja ne vegye észre, elásta a tartalékokat a csűr mögé. Most hogy nincs pénze, visszajött, hogy elvigye, ami még itt maradt elkaparva. Meg akart kínálni egy üveg savanyú székely borral, de felajánlottuk, hogy igyunk áldomást végre egy jobbfajta itallal. Szegény ember úgy berúgott a rendes bortól, hogy még azt is elmesélte, hogy a belső szoba vasrácsos ablaka kiemelhető, így ki lehet mászni rajta. Így tudott túljárni az anyja eszén, mikor utolérte az ihatnék. Jó tanácsot is adott: hagyjuk úgy az ablakkeretet, hátha még mi is rászorulunk az ablakon való távozásra.

Nem tudni, mikor szorulunk rá az ablakon való távozásra...
Fotó: Zorkóczy Zenóbia