Nem véletlenül hívják Kocsis Ágnes Éden című, 2020-as filmjének főszereplőjét Évának. Ő a mindenkori nő. Szimbolikusan is értelmezhető, hogy érzékeny környezete hatásaira, legyen az elektromos mező, légszennyezés, rádióhullám vagy vegyi anyag, emiatt bezártságban kell élnie, bár az is igaz, hogy létezik ilyen betegség a valóságban is, vannak, akik így élnek. Ha szimbolikusan próbáljuk értelmezni a helyzetet, akkor azt látjuk, hogy Évának élhetetlenné vált az élet. A modern korban olyan mértékig elidegenedett az ember a környezetétől és a másik embertől, hogy aki érzékeny, az nem tudja elviselni ezt a helyzetet. Vizuálisan is megjelenik mindez, látunk sivatagot és hófödte tájat, mindkettő a magányt sugallja, mindkettő elől burokba menekül Éva.
A film egyértelművé teszi, hogy Éva számára van megváltás, ha nem is Ádámnak, hanem Andrásnak hívják, de jön egy férfi, ráadásul egy pszichológus, aki eleinte kötelességből, később persze már saját akaratából, saját szenvedélyéből táplálkozva meg akarja érteni a nőt. A férfi figyel rá, gondoskodik róla, egyre jobban megszereti. Csakhogy világunk olyan, hogy nem lehet szeretni, ebbe az elidegenedésre és magányra, közönyre épülő modern korba nem fér bele már az, hogy szeressék egymást az emberek. A filmben ez konkrétan úgy jelenik meg, hogy a foglalkozása miatt nem szerethet bele a férfi a nőbe, a nézők viszont azt látják, és ebben remekül építkezik jelenetről jelenetre Kocsis Ágnes filmje, hogy mégis egyre jobban megszereti.
Bár a forgatókönyv jóval korunk világjárványa előtt készült, Éva bezártsága valamennyire ismerős mindannyiunk számára. Szomorú aktualitást ad a filmnek, hogy ha nem is teljesen azt, amit a mozivásznon látunk, de hasonlót mindannyian megéltünk. Egészen elképesztően pontosan építi föl a rendező azt a folyamatot, milyen érzések alakulnak ki az emberben, ha nem mehet el otthonról. Miközben a film címe az, hogy Éden, a néző elég hamar azt gondolja, hogy sokkal inkább pokol az, amit lát.
Pedig jó címet választott a rendezőnő, mert nem a poklot akarta ő ábrázolni, hanem azt a szeretetet kereste, amely a poklot is képes édenné változtatni. Ilyen szempontból arról is szól a film, hogy mindannyian be vagyunk zárva saját kis világunkba, és iszonyatosan nehéz az, hogy bekuckolja oda magát valaki.
A modern ember ugyanis teljesen bizalmatlan lett minden iránt, ami a külvilágból jön. A film bemutatja azt, mennyi tengernyi energia kell ahhoz, hogy egy modern nő és egy modern férfi egymásra találjon. Hogy valódi kapcsolat alakuljon ki közöttük. Ám ami a filmben a legszomorúbb gondolat: nem igazán tudjuk jól szeretni egymást. A férfi túlságosan óvja a nőt, túlságosan félti – persze nem ok nélkül –, de ezzel ő se tesz mást, mint amit a nő önmagával: bezárja. A nő viszont, mivel a férfi esetében se azt érzi, hogy szárnypróbálgatásait igazán segítené, nehezen tud megszabadulni a bizalmatlanságtól.
