Ötven éve alakították át a kulturális besúgói hálózat szervezetét a Kádár-rendszerben

Benkei András, a Kádár-rendszer leghosszabban regnáló belügyminisztere (1963–1980) a kommunista párt legmagasabb szintű vezető szervének, a Politikai Bizottságnak írt jelentésében tért ki arra, hogy a kulturális ellenállók elhárításának a szervezeti kereteit 1971-ben alakították át a Belügyminisztériumban. Egyáltalán nem bízta tehát a véletlenre a hatalom a kultúra jeles képviselőiről, ideértve a könnyűzenészekről sem az információgyűjtést; azok feldolgozását, elraktározását és esetleges felhasználását egy-egy ügyben gondos előkészületek előzték meg. A besúgók siserahada szorgoskodott, a belügy pedig a megfelelő pillanatban előhúzta az aduászait.

képkocka a Belügyminisztérium Filmstúdiójának az ügynökbeszervezés módszertanát, a technikai jellegű részleteket oktató filmjéből. Fotó: Fortepan/ BM Filmstúdió

Ahogy a tárcavezető jelentéséből kiderül, új szervezeti egységeket hoztak létre a Belügyminisztériumban, külön a kultúrára szakosodva. A kommunista elképzelés által ellenségesnek ítélt belső ellenzéket akarták felkutatni, ezért jöhetett létre az úgynevezett vonalas elhárítás 1971-től a III/III. Csoportfőnökség 4. osztályán belül, míg az objektumokban – a könnyűzenében az ifjúsági parkok, szabadtéri színpadok, művelődési házak, klubok egyaránt idetartoztak, ahogy a nagy intézmények is, mint a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, az Országos Rendező Iroda vagy a Nemzetközi Koncertigazgatóság – zajló elhárítást az 5. osztály hatáskörébe sorolták. Ennek az volt a jelentősége, hogy innentől fogva sokkal szorosabban tudták fogni a színészeket, zenészeket és az összes művészt, és nagy mértékben megnőtt a belügy munkájának a hatékonysága, nem utolsó sorban pedig több ügynökjelentés is született. Ez utóbbiak jelentős része persze csak arra volt jó, hogy a Belügyminisztérium, és azon belül az elhárítás minden területét összefogó III. főcsoportfőnökség jelentőségét kidomborítsa a döntéshozó politikusok és a közélet minden szereplője számára – már aki egyáltalán tudott a kádári állambiztonság létezéséről.

Nincs ingyenreklám

A feladatok közé beemelték a „Ne gyártsunk hősöket!” szlogent, amely fordulatot Kádár János előszeretettel használta a beszédeiben, és amihez híven alkalmazkodtak a pártapparatcsikok is. Így aztán kialakult egyfajta kettősség: egyre jobban megfigyelték a rockzenészeket, ugyanakkor a kultúrpolitika csalóka módon enyhülni látszott, és egyre több koncertet rendeztek. Ám még jóval később, a nyolcvanas években is kerültek punkzenészek börtönbe antikommunista meggyőződésük miatt (lásd a CPg elleni bírósági eljárásokat). Nem ez volt persze a jellemző a Kádár-rendszerben, hiszen nem akart a pártállami vezetés „ingyenreklámot” csinálni az ellenzéki hangnemet megütő zenészeknek. Az 1971-es jelentés mindenesetre előirányozta, hogy legyenek az addigiaknál is aktívabbak és kezdeményezőbbek a belügyi vonalvezetők és az operatív tisztek, ezenkívül elvárták, hogy a hálózati személyek kapcsolati hálója bővüljön, minél több zenész bizalmába férkőzzenek be, melynek során a művelődési házakba is sűrűbben járjanak.

Titkos lakások és éttermi randevúk

Arra, hogy a belügynek szánt titkos beszámolók („ügynöki jelentések”) végül milyen módon nyerték el a végső formájukat, többféle verzió létezett. A legalapvetőbb esetek egyike az volt, hogy a besúgó vagy elmondta saját szavaival az operatív tisztjének, hogy milyen újdonságokat hallott, utóbbi pedig bőszen figyelt, illetve diktafonra vette az „adást”, majd utóbb ezeket az információkat lediktálta, tollba, illetve gépbe mondta, így nyert végső formát az ügynöki jelentés. Másik eset volt az, hogy az ügynök annyira szorgalmas volt, hogy sajátkezűleg írta le a mondanivalóját, ezt a tartótisztje eltette, letisztázta, megszerkesztette – ilyen szempontból a titkos ügynöki hálózat működése, munkájának az értékelése kicsit hasonlított egy újság szerkesztőségéhez –, végül továbbította a főnökeinek. Az információátadás helyszínének a kiválasztásában is két alapvető mód létezett: úgynevezett titkos, illetve konspirált lakásokban adhattak egymásnak randevút. Az ingatlan lehetett a belügyi tárca tulajdonában vagy csak bérleményében, mindenesetre mindkét módozatnál figyelni kellett arra, hogy nehogy lebukjanak, belügyi szakszóval: dekonspirálódjanak. Erre voltak jobbnál jobb módszereik, fedősztorikat – belügyi zsargonnal: „legendákat” – találtak ki azokra az esetekre, hogy ha a ház lakói közül valakinek el kellett mondani, hogy mi járatban vannak ott a tartótisztek, illetve miért járnak hozzájuk az átlagosnál valamivel többen. A leghihetőbb sztori mindig a „messziről jött ember” szerepe volt, amikor elhitették a lakóközösséggel és a házmesterrel is – feltéve, ha ez utóbbi nem volt beszervezve –, hogy valaki vidékről a munkája miatt heti egyszer-kétszer lakja csak a lakását. Ilyenkor még ott is kellett aludnia az operatív tisztnek, hogy az árgus szemmel vizslató lakók se fogjanak gyanút. Ebből is látszik, hogy nem volt egyszerű dolog operatív tiszt feleségének lenni. Ide hívták az ügynökeiket, így arra nagyon kellett vigyázni, hogy soha ne legyen túl nagy a jövés-menés. A besúgók fogadására egyebek mellett a magánnyelvórák tartásának a fedősztorija is hihető apropóként szolgált, de minden más otthon végezhető, ámde nem nagy nyilvánosság előtt zajló munkavégzés is megfelelt. A másik, szintén bevett szokás a Belügyminisztériumban a nyilvános helyeken való találkozás volt, ahol sok ember között el lehetett keveredni, mindenféle feltűnés nélkül lehetett beszélgetni, azaz besúgni. Itt, ha mód akadt rá, általában félreeső szeparékat, de legalábbis nem annyira nagy átmenő forgalmú asztalokat választottak maguknak. Akadt jó néhány, előszeretettel bejáratott kávézó, kocsma, vendéglő, ahol végbementek ezek az információcserék, de még az olyan nagy tradícióra visszatekintő éttermek is beleestek a belügy érdeklődési körébe, mint az I. kerületi Márványmenyasszony, amelynek a falai között szintén sokat folyt az állambiztonsági pusmogás.

Félreeső szeparékat, de legalábbis nem annyira nagy átmenő forgalmú asztalokat választottak az állambiztonsági pusmogásokhoz
Fotó: Fortepan/Bauer Sándor

A belügy egyre több helyszínre vetette tehát ki a kapcsolati hálóját, amely mind szorosabbá válásával egyre több zenész került a belügy figyelmének a középpontjába. Az 1971-es esztendő előtt közvetlenül már a dokumentumokból is jól kimutatható módon megnőtt az érdeklődés a könnyűzene iránt az állambiztonságnál. Volt olyan titkos találkozó is, amelynek során az ügynök egyszerre két zenekarról is beszámolt, pedig ezek az összejövetelek viszonylag sűrűn, átlagosan kéthetente zajlottak. Így járt el a „Gara” fedőnevű ügynök is 1970-ben – az elnevezés Fogarasi János zongoristát jelölte a belügyéreknek –, aki Baksa-Soós Jánosról és Szörényi Leventéről is egyazon alkalommal jelentett. Hogy ne legyen annyira szerteágazó a jelentése, inkább eleve két külön papírra vetették le a sorait, jó, ha megvannak külön is. „Gara” itt előadta, hogy sokat beszélgetett a Szép lányok, ne sírjatok! című film forgatásán Baksa-Soóssal, aki magától hozakodott elő azzal, hogy a BBC-s balhé miatt az Illés nem szerepelhetett ebben a moziban. Éppen ezért

Baksa szerint ki kellett volna állnia a zenész társadalomnak az Illés mellett, és fájlalta, hogy hiába szervezkedett az érdekükben akkor, amikor arra kérte a zenész kollégákat, hogy vállaljanak szolidaritást az Illéssel, és ne fogadjanak el bizonyos felkéréseket, próbálkozásait ugyanis nem övezte siker.

Ez viszont – így az ügynök – híven jelzi, mennyire nem volt nagy összetartás a zenészek között. Az igazat megvallva valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt vélelmezzük, hogy nem nagyon hullajtott krokodilkönnyeket a konkurencia Illésék iránt, hiszen így mások előtt nyílt meg az út az érvényesüléshez. Baksa-Soós az ügynök jelentése szerint attól tartott, hogy az egész könnyűzenei szcénát le akarják tiltani Aczél Györgyék, amiben nem tévedett nagyot. Benkő László egy interjúban korábban arra emlékezett, hogy

Aczélnak bizony tényleg voltak ilyen irányú elképzelései, de amikor Keszler Páltól, az Országos Rendező Iroda akkori igazgatójától megtudta, hogy a pop-rockzenészek előadásaiból milyen nagy bevételt realizál az állam, amiből a komolyzenét és a többi „magas művészetet” támogatják, inkább lemondott erről, és hagyta, hogy a pártállam felé legalább valamekkora lojalitást mutató könnyűzenei előadók a pályán maradhassanak.

Ahogy az Omega billentyűse akkoriban fogalmazott: a könnyű műfaj muzsikusai Keszler Pál bemondásának köszönhették puszta létüket is. „Gara” persze még a Kex együttesen belüli belső viszályokról is beszámolt, olyannyira felnagyítva azt, hogy még azt is leírta, hogy Baksa-Soós János és a zenekarvezető Doleviczényi Miklós között majdnem tettlegességig fajult egy konfliktus – ami persze lehetett barokkos túlzás is, mindenesetre egy ilyen belügyi jelentésben jól hangzott. A tartótisztnek végül azt is elárulta, hogy Doleviczényi szerint a zenekar nem húzza tovább egy hónapnál (ami végül nem igazolódott be).

Ugyancsak „Gara” számolt be ugyanebben a jelentésében a Szörényi Leventével folytatott beszélgetéseiről, melyből az derül ki, hogy ők igen jóban voltak egymással, együtt mentek el Frenreisz Károlyhoz egy tévéműsort megnézni, amelyben a Metro is szerepelt, majd ugyancsak együtt mentek „Gara” lakására, ahol zenét hallgattak. Itt került sor az állambiztonság szempontjából legérdekesebb beszélgetésre, amelyből az ügynök azt hámozta ki, hogy Szörényi Levente bizony neheztel Bródyra, amiért állandó konfrontációba kerül miatta az együttes a hatalommal. A jövőt azonban optimistán látta – később aztán be kellett bizonyosodnia, hogy alaptalanul –, és úgy gondolta, hamarosan újra játszhatnak Budapesten, és megint felléphetnek a Fővárosi Művelődési Házban lévő Illés klubban is. Az egy-két hónapból csaknem egy év lett, addig vidéken turnézhattak, természetesen folyamatosan telt ház előtt. Alig két hét múlva „Gara” arról számolt be tartótisztjének, Kis Géza rendőr hadnagynak, hogy már az új nagylemez felét felvették, amikor leállították az Illést. Ahogy azt is elhintette, hogy nem lesz nagy kunszt Bródy ellen fordítani az egész zenekart, hiszen az ő BBC-ben elhangzott mondatait lehet megtenni a letiltás okának. Ha ideig-óráig késett is az állambiztonsági bomlasztó tevékenység eredménye, azt mindenképpen rögzíthetjük, hogy 1973-ban majd az állambiztonságnak is lesz nem elhanyagolható szerepe az Illés feloszlásában, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy az együttes akkorra már tényleg mindent elért, amit itthon ezen a téren el lehetett érni, és nem kizárt, hogy ez a lépés vérfrissítésként hatott a hazai rockmezőnyre és az ő munkásságukra is, hiszen ezzel együtt megalakult a Fonográf.

Egy rádiós az állambiztonság szolgálatában

A „Komjáti István” fedőnévre hallgató ügynökjelöltnek, aki „civilben” a győri körzeti stúdió riportere volt, 1971. február 2-án készített foglalkoztatási tervet Radics József rendőr százados és Pintér Borus Sándor rendőr alhadnagy, amelyet főnökük, Simon Tihamér rendőr alezredes hagyott jóvá, hogy a nyugati határszélen is legyen, aki ellenőrizze a fiatalok kulturálódási szokásait. A szándék 1970. október 10-én vált valósággá, amikor a szinte szokásos szocialista lózung kísértében, „hazafias alapon” indították el a rádiós ügynökkarriert. Az immáron a hálózat tagjává vált „Komjáti István” feladatául kapta, hogy jelentsen a klubokba járó győri fiatalokról, akik a térségben már jó eséllyel hallgathattak osztrák rádióadókat is. Tették mindezt annak tudatában, hogy már egy 1967-es belügyi összefoglaló jelentés is rosszallóan jegyezte meg, hogy

a fiatalok egy része kapitalista országok nagykövetségeire járt prospektusokért, újságokért vagy éppen angol nyelvleckékre.

Ugyanitt az ifjúsági klubokat a nyugati ideológiai áramlatok terjesztőinek nevezték, és különösen rosszallóan szóltak az idejáró hippikről. Az ügynök helyzetéből fakadóan kitűnően érzékelhette az ottani fiatalok viselkedését, de a tartótisztje kifejezetten kérte tőle, hogy kezdjen el ugyanúgy öltözködni, mint a klubbeliek. A főnökei által kifejezetten okosnak tartott ügynök barátjai közé „kispolgárok, gazdag maszekok” és értelmiségi családok sarjai tartoztak, s a „Csendes otthon” fedőnevű titkos lakásban számoltatták be időről időre.

Képkocka a Belügyminisztérium Filmstúdiójának az ügynökbeszervezés módszertanát, a technikai jellegű részleteket oktató filmjéből
Fotó: Fortepan/ BM Filmstúdió

„Komjáti István” kifejezetten vadászott azokra, akik a kor szokásának megfelelően nyugati rádióadókkal leveleztek, vagy hallgatták azokat, és ki kellett derítenie, kiknek küldtek zeneszámokat Nyugatról. A lehető legközvetlenebb módon kellett viselkednie, el kellett hitetnie magáról, hogy a BBC-t és a SZER-t nagyra tartja, miközben ki kellett tudakolnia, hogy miként tartják a kapcsolatot a nyugati zenei műsorok szerkesztőivel. Ennek érdekében kifejezetten ráállították egy Lukács Ferenc nevű, aktív BBC-hallgatóra is, akiből még azt is ki kellett szednie, hogy rajta kívül kik voltak még azok, akik levelezésben álltak a BBC-vel, illetve hogy a nyugati magazinokat hogyan csempészték be hazánkba. A kiszemelt delikvenstől mintegy mellékesen, laza hangulatú beszélgetéseken még azt is meg kellett tudnia, hogy nyugati rokonaival, ismerőseivel hogyan tartotta a kapcsolatot, és miért akart 1969-ben Nyugatra disszidálni. Ez nem mehetett másként, csak úgy, ha az ügynök megszerezte a célszemély bizalmát, ami sikerült is, mert legféltettebb titkait is megosztotta vele. Lukács Ferenc nyilván azért volt fontos a belügyi elhárításnak, mert tettei azt bizonyították, hogy rendszerellenes volt, és fennállt a veszélye, hogy újból el akarja hagyni illegálisan Magyarországot. De az ügynök sem érezhette magát teljes biztonságban, ami abból tűnik ki, hogy „K”-ellenőrzést vezettek be ellene, ami azt jelentette, hogy leveleit felbontották, titkosszolgálati módszerekkel elolvasták, majd szépen visszacsomagolva, mintha mi sem történt volna, visszahelyezték a postaládájába. Havi rendszerességgel készítettek róla is jelentést, így az ügynöknek is lettek ügynökei. A kör bezárult, s az abszurd világ kiteljesedett:

senki nem bízott a másikban, és senki nem tudhatta, mikor melyik mondatáért vonják felelősségre.