Láthatatlan spektrumok a Pannonhalmi Főapátságban

A Néprajzi Múzeum és a Pannonhalmi Főapátság szakmai és tudományos együttműködésében egy izgalmas, kutatásalapú művészeti kiállítás készült. A Láthatatlan spektrumok című kiállítási projekt több, egymással összefüggő modulból áll, és egy széles körű együttműködésen alapul kutatók, művészek, alkotók, a szerzetesközösség tagjai és a Főapátsági gyűjtemények világi vezetői között. A tárlat az apátság Főmonostori kiállítóterében egészen november 11-ig látogatható.

Láthatatlan spektrumok Forrás: Pannonhalmi Főapátság

A láthatatlan spektrumok kifejezés Palatin Gergely tudományos szövegében olvasható. A fényképező szerzetesként is ismert győri, majd pannonhalmai fizikatanár Jedlik Ányos tanítványa volt, és olthatatlan kísérletező kedvvel fordult a fény és optikai vizsgálatok felé. Fogalmai a tárgyak felületén létrejövő fényhatás látható és láthatatlan részeire utalnak. Arra, ahogy átléphetünk egyikből a másikba. A láthatóból a láthatatlanba, és vissza. „A csillogó tárgyak tükröző felületén sokszor látható finom karczolatok napfényben szivárványszíneket játszanak.” – írja egy helyen. A karcolatok azonban csak mikroszkóp alatt látszanak, anélkül csak a szivárvány és a csillogás érzékelhető. Egy illúzió, egy optikai jelenség. A karcolat, az optikai rács, a fénytörés és a spektrum tudományos fogalmai azonban intellektuális, művészi és érzéki világra fordíthatók: a tudós-kutató és a művész-kutató költői allegóriájaként. A láthatatlan spektrumok kifejezés finoman felsejlik a művészi kutatásokból született munkákban is, de a kiállítás vizuális világát is inspirálta.

A kiállításban okkal szerepelnek olyan nem megkerülhető kérdéskörökre reflektáló kortárs műalkotások, mint Gosztola Kittinek a tételes hit és a természettudomány viszonyának jellemzőit vizsgáló munkája. Tranker Kata „Pannónia hármas halma” című alkotása szintén a tudomány és teológia találkozását vizsgálja: hogy miként illeszthető egymás mellé a biológiai evolúció és a teremtéstörténet egy időn és téren túli helyként működő közegben. KissPál Szabolcs alkotása a történetmesélés szerkezetét és az emlékműállítás aktusának hazánkban aktuálisan messzire vezető jelenségcsoportját idézi fel. Villányi Csaba és Salát Zalán Péter a szerzetesi közösségekben és a múzeumi gyűjteményekben egyértelműen közös jellemzőként jelenlévőként – a következetes és nagy türelmet igénylő fáradságos munka, az időigényes módszeresség – bemutatását két bencés szerzetes Rónay Jácint és Szeder Fábián alakjának narratív megformálásával végezte el. Albert Ádám és Lepsényi Imre taxonómiai és transzformációs elemzése a művészet- és kultúrtörténet módszertani jelenségeire reflektál.

A 150 év után először saját épületébe költöző és ott, harminc évvel a legutóbbi állandó kiállítását követően, minden korábbi megmutatkozási lehetőségnél nagyobb és összetettebb gyűjteményi tárlat megvalósítási folyamatának közepette élő Néprajzi Múzeum számára a Láthatatlan spektrumok című tárlat tanulságai igen fontosak. A Pannonhalmi Főapátsággal közös kiállításban a múzeumi munkatársak és az apátságban élők közösségének fölkészültsége, elkötelezettsége, elhivatottsága garanciát kínál a sikerre.