A június 4. és 6. között Szarvason megrendezésre kerülő finálén – a csaknem ötszázból kiválasztott – hetvenegy produkció mutatkozik be az ország különböző régióiból, három korcsoportban, összességében nyolctól tizenhat éves korig. Amellett, hogy a legjobb szólisták elnyerik a bokrétás táncos, illetve a pántlikás táncos címet, a húsz legkiemelkedőbb előadó jövőre egy nagyszabású külföldi rendezvényen is képviselheti Magyarországot.
– A fiatal versenyzők lassan két éve készülnek a döntőre, mivel az a pandémia miatt tavaly elmaradt.
Mindegyikük vágya, hogy felállhasson arra a dobogóra, amely számos kiemelkedő táncost indított el, illetve tartott meg ezen a pályán. A harmincöt–negyvenöt éves generáció közül – akik között vannak hivatásos táncosok, táncpedagógusok, koreográfusok az ország különböző pontjain – nagyon sokan itt mutatták meg gyermektáncosként először a tehetségüket – mesélte Sikentáncz Szilveszter, aki szerint a három évtizedes múltra visszatekintő rendezvénysorozat a tehetséggondozás legmagasabb formája a gyermeknéptánc szempontjából.
– Hasonló színvonal tapasztalható a két nap alatt, mint a Fölszállott a páva című televíziós műsorban, ahol szintén komoly tehetséggel bíró gyermekek jelennek meg; a különbség, hogy a gyermek néptáncosok országos szóló fesztiválja kötetlenebb, szabadabb és nagyobb létszámban tudnak bemutatkozni a fiatalok – fejtette ki az egyesület elnöke. Mint mondta, az esemény fórumot teremt a legkiválóbb gyermek néptáncos-előadóknak, és segít az évszázadok alatt kikristályosodott magyar néptánckincs továbbörökítésében, valamint a hagyományához hű megőrzésében; ugyanakkor lehetőséget teremt arra is, hogy a résztvevőknek később ténylegesen a mindennapjaik részévé váljon a magyar népi kultúra egésze.
Sikentáncz Szilveszter maga is elkötelezett a néphagyomány iránt; hatéves kora óta táncol, több mint tíz éven keresztül volt a Magyar Állami Népi Együttes szólótáncosa, több néptáncegyüttes élén tevékenykedett határon innen és túl – jelenleg a Kárpátalja Néptánc Együttes művészeti vezetője –, de táncpedagógusként is dolgozott alapfokú és középfokú művészeti iskolákban egyaránt. Úgy véli, a néptánc nem egy műfaj és nem is a kultúránk egyik szegmense, hanem a kultúra maga, éppen ezért, mindenkihez el kell jutnia. – Nagy szenvedéllyel élem meg, hogy nap mint nap tehetek a néptáncért és a néptáncos közösségért. Jó látni, hogy egyik-másik gyerek úgy veszik fel a kalapot, mint a nagyapja, de az is lehet, hogy csak fotóról látta elődein vagy az adatközlőkön – mondja, hozzátéve, hogy az ilyen élmény hatására zsűriként sokszor könnyekig meghatódik, de közben mosolyog is az elégedettségtől, a lába pedig mindig az ütemre jár.
