Felszínen evickélő, fáradt fenevad

Szegény Therion neve hiába utal a bibliai Fenevadra, és hiába próbálják megidézni az albumcímben a tengermélyi szörnyet, Levia­thánt, nincs itt se mélység, se meglepetés, se izgalom.

Metálkedvelő olvasóink emlékezhetnek még a svéd Therionra, mely sok más északi banda mellett a kilencvenes évek közepén csatlakozott be a nagy extrém metálolvadásba, melynek során számos, első (vagy első pár) albumán még hamisítatlan death és black metalt játszó csapat kezdett változatos zenei kalandokba, s kísérletezett líraibb, atmoszférikusabb vagy a klasszikusabb heavy vonal felé mutató hangzásokkal, netán a doom mélyre hangolt, lassú gyászával. Meghatározó albumok születtek ebben az időben, mint a finn Sentenced Downja, a szintén finn Amorphistól a Tales from the Thousand Lakes, illetve az Elegy, a svéd Katatoniától a Brave Murder Day vagy a brit Paradise Losttól a Draconian Times és a One Second – és az illendőség kedvéért említsük meg a szintén szigetországi My Dying Bride-ot meg az amerikai Type O Negative-ot is, bár a mindenkinek kedvére való lista megírása úgyis lehetetlen.

Ez volt a kortárs közelmúlt stílus- és zsánerkeveredésének első nagy korszaka, mely utat nyitott napjaink totális és globális zenei olvasztótégelyének megvalósulásához, mikor már senki nem lepődik meg azon, hogy szerelmes és harmonikus ölelésben fonódik össze egy brutálisan mélyre hangolt, széttorzított basszusgitár, egy szintetizátor meg egy kecskeduda; vagy hogy népi hangszerekkel prezentált diszkóütemekre károg valaki.

Szóval a kilencvenes évek boldog emlékű rock- és metálkocsmáiban (léteznek még ilyenek?) a zenefelelősök által legkudarckerülőbben kiválasztott, vagyis az illendően feketébe öltözött, úri közönségnek – feltételezéseik szerint – legismertebb metálslágerek, mint a Metallica Enter Sandmanje, a Sepultura Roots, Bloody Rootsa meg néhány Tankcsapda között rendszeresen pörgött a Therion Theli albumáról a To Mega Therion című magasztos opus. Afféle magasztos és epikus hangvételű operametál volt ez, nagy ívű női kórusokkal, szintetizált vonósokkal, rettentően bombasztikus és hatásvadász hangulatokkal, gitár és szintetizátor felelgetésével. Utóbbiba természetesen már a kísérletezés korai szakaszában kitörölhetetlenül beprogramozták a grandiózus(nak szánt) vonósok és fúvósok mellé a csembalós és orgonás effekteket. Ez érdekes, újszerű és magával ragadó volt – egy darabig. Aztán a lemez végére olyan lett, mint Ken Follett könyvei: ügyes és profi, de amikor már a közepén tartunk, és továbbra is minden második oldalon megerőszakolnak és megölnek valakit, hogy fenntartsák (feltételezetten) elkalandozó olvasói figyelmünket, csömört kapunk a nagy hatásúnak szánt események kiszámított dramaturgiai monotóniájától. És miképp Ken Follett sem egy könyvet írt ezzel a koncepcióval, úgy a ­Therion is készített tizenvalahány lemezt a tömény, önismétlő giccs igézetében.

Most tíz év szünet után kiadtak egy új stúdiólemezt, ez szám szerint a tizenhetedik, és a zenekar bevallása szerint kizárólag slágerekkel pakolták tele. Aki a sláger szóról valami kellemetlen, egyszer használatos, felszíni hangulatra asszociál, ami pár hang után úgy kipukkad, mintha ott se lett volna, helyesen érzi a jelenséget. Szegény Therion neve hiába utal a bibliai Fenevadra, és hiába próbálják megidézni az albumcímben a tengermélyi szörnyet, Levia­thánt, nincs itt se mélység, se meglepetés, se izgalom, csak fáradt, fantáziátlan evickélés a hatások felszínén. Szokásommal ellentétben nem látom értelmét, hogy akár egyetlen dalt is kiemeljek, ugyanolyan lufi mindegyik. Az operametálban bőven lenne fantázia, de a Therion új lemeze sajnos csupán instant kávé alkoholmentes borral, acélszínre festett műanyag szegecsekkel díszített, szürkés műbőr szerkóban kortyolgatva, digitalizált naplementés háttérrel.

Therion: Leviathan. Nuclear Blast, 2021.

(A borítóképen a Therion együttes. Forrás: HammerWordl Magazin)