Beigazolódni látszik, hogy az Oscar-díjakat sok alkalommal nem szakmai alapon adják, Thomas Vinterberg 2020-as Még egy kört mindenkinek című filmje ugyanis nemcsak rém unalmas, hanem dühítően felszínes is. Thomas Vinterberg neve onnan lehet ismerős a mozinézőknek, hogy Lars von Trier mellett ő volt a Dogma 95 stílusirányzat másik atyja. Temérdek olyan filmet köszönhetünk nekik, amelyek valamilyen társadalmi problémát dolgoznak fel, no meg a posztmodern filmformanyelv is a dogmások köpönyegéből bújt ki, amely, ha végletekig leegyszerűsítjük, akkor a szereplőket követő, rángatózó (házi videós felvételekhez hasonlatos) kézikamerázás nagyon-nagyon kevés vágással vagy vágás nélkül. Vagyis realista téma hiperrealista ábrázolásmóddal.
Az megint csak más kérdés, hogy eleinte a dogmás mozgalom a skandináv, azon belül is a dán filmek népszerűsítésére jött létre, afféle marketingfogásként, amely – mindenki döbbenetére – be is jött a bátor alkotóknak. Még ma is népszerűbb a skandináv film, mint valaha, a dogmás mozgalom pedig, ha a tartalmat olyan nagyon nem is, de a formát, a filmformanyelvet vagány módon újította meg. Az megint csak más kérdés, hogy ez a dogmás kameramozgás húsz évvel később termékenyítette meg a magyar filmművészetet, Nemes Jeles László 2015-ös, Saul fia című filmjében látható a dogmások által népszerűvé tett, szereplőket követő kameramozgás a művészi tökéletességig fejlesztve.
Mára viszont nincsen már sehol a dogma stílusirányzat, a filmformanyelvi újítása se termékenyítette meg a filmgyártást. Vagyis nem úgy történt, mint az 1960-as években, amikor a hagyományos filmformanyelv ellenében megszülető modern filmnyelv annyira bejött a nézőknek, hogy a mai napig a filmművészeti alkotások zöme a modern filmformanyelv eszköztárával készül. Vagyis Thomas Vinterberg meg tudja különböztetni az igazi művészetet a művészieskedéstől. Épp ezért érthetetlen, hogy az alkoholizmust, a függőséget, a gyökértelenséget, az értékrendszer nélküli, egyik napról a másikra tengődő életet miért csak felszínesen tudta ábrázolni.