Regejárás és turáni induló

„Regejáráson” voltam. Első koncertélményeim egyikét a járvány okozta, kultúra ínséges idők után a Misztráltól kaptam Nagymaroson. A másfél évig tartó éheztetést követően, lakoma volt ez a szombat este.

A Misztrál egyedi hangzása, a legváltozatosabb és legkülönlegesebb hangszerek megszólaltatása, valamint Török Máté, Heinczinger Mika és Tóbisz Tinelli Tamás egymástól annyira különböző, együtt pedig lélekig hatoló, zengő hangja önmagában is garancia az élvezetes előadásra; de az a tény, hogy a legnagyobb magyar költők legszebb, legigazabb verseit zenésítik meg, még emelkedettebbé teszi az egészet, hiszen a két művészeti ág úgy találkozik, hogy az egyik erősíti a másikat. A Misztrál tagjai mindezt olyan mély alázattal, tisztasággal és hittel művelik, ami – mint mindig – ezúttal – a XX. Regejáró Misztrál-fesztiválon – is sugárzott a színpadról, átragadva a közönségre.

Az igazi művészet – úgy vélem – ott kezdődik, mikor az alkotás nem önös célokat elégít ki, hanem másokat emel. Szombat este nem csupán öt zenész muzsikált pár száz embernek, hanem érezhető, lelki egység alakult ki már az első pillanattól, mikor is a Boldogasszony anyánk kezdetű, régi magyar himnusz kezdő hangjait meghallva, szinte az egész közönség felállt és vigyázzban énekelte végig a dalt a zenekarral. Mámorító bora volt ez mély magyar érzésnek – ahogy Wass Albert mondta. Ez a közös rezonancia meg is maradt, s együtt idéztük meg Ady Endre, Dsida Jenő, Áprily Lajos, József Attila szellemét.

A Misztrál együttes
Fotó: Misztrál

Az este különleges hangulatához hozzájárult a nagymarosi katolikus templom kivilágított tornyának látványa, jobbra messzebb, a Duna másik partján a fényben úszó visegrádi várral, az emberek nagy része pedig – köztük jómagam is – a fűben heverve élvezte a pazar díszlet között zajló előadást. Nyugodtan ülni azonban senki nem tudott; a testek ide-oda ringtak, így hullámzott dallamra a tömeg.

Regejárás volt ez a javából, a keresztény magyarság történelme és az ősi mítoszok világa fonódott egybe, hogy végül táltos dobok testet-lelket megremegtető hangja kiáltsa bele az éjszakába a Turáni indulót. A Misztrálban azt is szeretem, hogy sosincs törés az előadásukban; a kezdés éppen olyan erős, mint a befejezés. Most azonban, ahogy a fiúk a színpad szélén egy csomóba gyűltek, és egyszerre szólaltatták meg a dobokat, megidéztek valami hatalmasat, s ezt megérezte minden jelenlévő. Az addig kacarászva szaladgáló gyermekek is megálltak, és dermedten figyeltek. A hat-hétéves forma kisfiú előttem azt mondta áhítattal a hangjában; ez a kedvencem.

Mikor egy kisgyermek azt mondja, a Turáni induló a kedvence, ott felcsillan a remény, hogy lesz itt magyar felemelkedés. A magas fokú művészi teljesítmény, a mindig színvonalas előadás és a lelkek megemelése mellett, azt hiszem, azt kell leginkább megköszönnünk a Misztrálnak, hogy hatására ilyen mondatok hagyják el gyermekeink száját.