Thomas Mann Mario és a varázsló című drámáját úgy vitte színre Gulyás Dénes a Spirit Színházban, hogy Cipollával eleinte azonosulni tud a néző. Mikor Perjés János Cipollaként megjelenik a színpadon, hosszú ideig nem szólal meg. Iszogat. Eleinte vizet, aztán alkoholt is hörpint hozzá. Tesz-vesz. A színdarabbéli közönség pedig nézi. Nem azt nézi persze, hogyan tölt magának egy pohár vizet a művész, hanem azt, hogyan készül fel az előadásra. Hogyan kezd koncentrálni, hogyan születik meg az áhítat. Aztán beszól neki egy fiatal fiú, később, sokkal később meg is tudjuk, ő Mario. Megalázza a művészt. Megalázza azzal, hogy sietteti, szólaljon már meg, kezdődjön az előadás, az emberek nem arra fizettek be, hogy nézzék, ahogy iszogat. Korunk nézői jól ismerik ezt a mentalitást. Ezt a nézői kivagyiságot. Ezt a kisemberi kicsinyességet. Korunkban egyre jobban úgy érezhetik a fiatalok, hogy nyugodtan beleszólhatnak abba, mikor kezdődjön az előadás. Korunkban, amikor a tisztelet szó értelmét vesztette, illetve egészen pontosan értelmezhetetlenné vált, egy új nemzedék úgy gondolja, hogy nyugodtan megalázhatja az idősebbeket.
![](https://cdn.magyarnemzet.hu/2024/07/pTS1VtRSA7VNiKeBza3Izu1kvx7BkEYRoIpMFLFSrAU/fill/550/310/no/1/aHR0cHM6Ly9jbXNjZG4uYXBwLmNvbnRlbnQucHJpdmF0ZS9jb250ZW50LzYwMzczMjBiODI0MDQzNDQ5MzQwNjUyMGEyMDk4NTZj.jpg)
Az öt legjobb Donald Sutherland-film – A testrablók támadása + videó
A sci-fi-horror műfaj egyik klasszikus mozija.