A csángó lét misztériumáról szólva

„Jóistenem, segíts, hogy felemelkedjünk! – saját bevallása szerint Petrás Mária népdalénekes, keramikus így fohászkodik alkotás közben a népéért. Hasonló címmel jelent meg nemrégiben könyv formában annak a beszélgetésnek az írásos anyaga, amelyet ­Szervátiusz Klára folytatott vele hitről, hagyományról, művészetről.

Fotó: Picasa Forrás: Háló Közösségi és Kulturális Központ

A Szervátiusz Alapítvány gondozásában megjelent Emeld fel, Uram, népemet című kötet lapjairól a művésznő vallomásain keresztül egy archaikus, letűnő világ, egy elveszni látszó kultúra köszön vissza; az, amelyet Petrás Mária is képvisel művészetével és egész lényével. Két éve beszélgettem hosszabban a művésznővel, aki akkor azt mondta, már a 90-es évek derekán úgy érezte, hogy a teljes nyelvi jogfosztottságban élő moldvai csángóság egy állapota csupán már a magyar nemzetnek.

„Dalaik, imádságaik, az idők kezdetéig visszanyúló hagyományaik megtartó horgonyán évszázadok óta küzdenek az elsodortatás, a végleges elveszejtés ellen, ott a Keleti-Kárpátok küloldalán” – fogalmazza meg a csángó sors mibenlétét a könyv előszavában Döbrentei Kornél költő, író, aki úgy véli, rendelt ideje van a Mária-könyvnek, hiszen mint emberiség is zsákutcába jutottunk. Az innen való kijutásban segíthetnek Petrás Mária egyetemes igénnyel megfogalmazott személyes gondolatai, amelyek nemes egyszerűséggel és derűs könnyedséggel nyúlnak az emberi lélek legmélyebb rétegeibe.

Már az első oldalakon időben, térben és lelkiállapotban is messzire kerülünk. Egy nehéz, szerény körülmények közötti, küzdelmes, feladatokkal teli, mégis szép és boldog gyermekkorba tekintünk be, ahol az örömhöz elég volt egyedül hintázni a virágzó almafán, együtt énekelni munka közben, vagy a templomi füstös, szent áhítatban elmélyedni. Szintén ezekből az emlékekből táplálkozik művészete formavilága. A borítón is megjelenő Babba Mária éppen úgy, pendelyében tartja a kisded Jézust, ahogyan azt a moldvai csángó édesanyák tették. Petrás Mária szerint ez a kerekség központja, melyben ott van az élet, vagyis a kisbuba.

Fotó: A szerző felvétele

A szentanya–gyermek kapcsolat párhuzamban áll a teremtő és a teremtett világ – benne az ember – viszonyával, ahogy Petrás Mária fogalmaz, ők annak idején a Boldogasszony vagy Marja alakját nem is különböztették meg az Istenétől. A moldvai csángók mély hittel teli katolikus vallásosságáról tesz tanúbizonyságot a kijelentés, mely szerint hétköznapi szentek között nevelkedett. Mint mondja, ezek olyan emberek voltak és olyan életet éltek, mint az épületeket tartó oszlopok. A nőket kariatidákként jellemzi, akik az életet, a világot, a falut és a családjukat tartották.

Gyermekkorának színtere szegény világnak számított a mai pénzuralom mércéje szerint, az igazi tudás és értékek tekintetében azonban mérhetetlenül gazdag volt, mindez pedig olyan lelki útravalóval tarisznyázta fel Petrás Máriát, amelynek hála, nem ismeretlen már a moldvai csángó kultúra az anyaországi magyarságnak sem.

Egyszerűbb, tisztább és istenesebb életet éltek; tudtak gyógyítani, ismerték a természetes eszközöket, a gyógyfüveket, a tisztító szövegeket, mégsem beszéltek ezekről a tudásokról. Ahhoz, hogy valaki elsajátítsa, bele kellett születnie, hiszen ahogy a csángók tartják és ahogy Petrás Mária is tanulta az elődeitől: „Bizonyos dolgokat nem szabad elmondani, mert akkor veszítenek erejükből.” A csángó lét éppen olyan misztikus, mint a templom tömjénfüstben úszó belső tere a szentmise alkalmával. Petrás Mária szavaival élve: „A fölösleget a köd eltakarja, csak az ragyog át rajta, ami fényes, fénylő.” Ami pedig így ragyog, azt nem homályosíthatja el sem az idő, sem a feledés.