Egy ideje már araszol a kocsisor, lehúzott ablakból nézem a tájat, a síkvidék végtelenét pásztázom. Harmincöt fok van árnyékban, a szívem azonban nem csak a hőség miatt ver hevesebben; nem sokkal később látótávolságba érek, ahol feltűnnek a magasban lobogó árpádsávos zászlók; megérkeztem Bugacra, ahol a tavalyi kihagyás után újból tízezrek gyűltek össze az idei Ősök Napja alkalmából, hogy együtt éltessék tovább a magyar nép ősiségét.
Ahogy tovább gördülök, már szinte csak a parkoló autók emlékeztetnek arra, melyik században vagyunk; a fák közül előtűnik a hagyományőrzők jurta tábora, sztyeppei nomád viseletben járnak-kelnek az emberek, és lovak mindenütt. Szinte érezni, hogy itt újra jelen van a valaha élt egyik legnagyobb lovas nemzet szellemisége. Később megpillantom a népmeséink aranyszőrű paripáját is; az akhal-tekét, a türkmén lovat, amelynek genetikája a leginkább hasonlít a honalapító magyarok hátasaiéra. Az akhal-teke képes akár százharminc kilométert is megtenni naponta; mozgékony, gyors és okos állat.
Árpád korában azonban nem csupán a lovak voltak ilyen szívósak. A honfoglalásnak nevezett, ténylegesen 895-ben történt bevonulás szervezetten és előre meghatározottan történt, melyet a hadtörténetben egyedülálló stratégiai felderítés előzött meg. Az iskolákban tanítottakkal ellentétben – bizonyíthatóan – nem a besenyők üldözték elődinket a Kárpát-medencébe. A letelepedést követően számos győztes szövetségi hadjáratot követően került sor a pozsonyi csatára, amely az amerikai hadsereg katonai akadémiáján, ismertebb nevén a West Point-on a hivatalos tananyag része, mint a világtörténelem egyik legsikeresebb hadművelete. (Minderről bővebben ITT írok, a cikk második felében.)
A pozsonyi csatát követően százhuszonhárom évig idegen csapatok nem merték átlépni a magyar határokat. „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” szállóige is mutatja a nyugati népeken elhatalmasodó közhangulatot akkoriban, akik számára a magyarok bejöveteléig ismeretlen volt az általuk képviselt harcmodor; a könnyűlovasság gyorsasága és íjásztudománya, a sereg szervezettsége, fegyelmezettsége, harcképzettsége és nem utolsósorban áldozatkészsége. A magyarok vezérei a későbbi századokban sem hagyták magukra embereiket, hanem az élen lovagolva vezették csatába őket. Itt meg kell említeni a háttárs fogalmát, aki az élete árán is megvédte a másikat.