Egy ideje már araszol a kocsisor, lehúzott ablakból nézem a tájat, a síkvidék végtelenét pásztázom. Harmincöt fok van árnyékban, a szívem azonban nem csak a hőség miatt ver hevesebben; nem sokkal később látótávolságba érek, ahol feltűnnek a magasban lobogó árpádsávos zászlók; megérkeztem Bugacra, ahol a tavalyi kihagyás után újból tízezrek gyűltek össze az idei Ősök Napja alkalmából, hogy együtt éltessék tovább a magyar nép ősiségét.
Ahogy tovább gördülök, már szinte csak a parkoló autók emlékeztetnek arra, melyik században vagyunk; a fák közül előtűnik a hagyományőrzők jurta tábora, sztyeppei nomád viseletben járnak-kelnek az emberek, és lovak mindenütt. Szinte érezni, hogy itt újra jelen van a valaha élt egyik legnagyobb lovas nemzet szellemisége. Később megpillantom a népmeséink aranyszőrű paripáját is; az akhal-tekét, a türkmén lovat, amelynek genetikája a leginkább hasonlít a honalapító magyarok hátasaiéra. Az akhal-teke képes akár százharminc kilométert is megtenni naponta; mozgékony, gyors és okos állat.
Árpád korában azonban nem csupán a lovak voltak ilyen szívósak. A honfoglalásnak nevezett, ténylegesen 895-ben történt bevonulás szervezetten és előre meghatározottan történt, melyet a hadtörténetben egyedülálló stratégiai felderítés előzött meg. Az iskolákban tanítottakkal ellentétben – bizonyíthatóan – nem a besenyők üldözték elődinket a Kárpát-medencébe. A letelepedést követően számos győztes szövetségi hadjáratot követően került sor a pozsonyi csatára, amely az amerikai hadsereg katonai akadémiáján, ismertebb nevén a West Point-on a hivatalos tananyag része, mint a világtörténelem egyik legsikeresebb hadművelete. (Minderről bővebben ITT írok, a cikk második felében.)
A pozsonyi csatát követően százhuszonhárom évig idegen csapatok nem merték átlépni a magyar határokat. „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” szállóige is mutatja a nyugati népeken elhatalmasodó közhangulatot akkoriban, akik számára a magyarok bejöveteléig ismeretlen volt az általuk képviselt harcmodor; a könnyűlovasság gyorsasága és íjásztudománya, a sereg szervezettsége, fegyelmezettsége, harcképzettsége és nem utolsósorban áldozatkészsége. A magyarok vezérei a későbbi századokban sem hagyták magukra embereiket, hanem az élen lovagolva vezették csatába őket. Itt meg kell említeni a háttárs fogalmát, aki az élete árán is megvédte a másikat.
Ilyen fából faragták a keleti lovas nomád civilizációból érkező magyarokat. Hol van ma már ez a fizikai erő és kitartás, ez a lelki nagyság? Ilyen és ehhez hasonló kérdések motoszkálnak a fejemben, amikor helyet foglalok a nézőtéren, hogy rögtön választ is kapjak rájuk. Nem tagadom, élvezet volt kiszakadni, az egyre nagyobb mértéket öltő szivárványos, transzgender őrületből, amelyet minden platformon gátlástalanul nyomnak le az ember torkán, és belecsöppenni egy olyan világba, ahol a férfi az férfi, és nem is akármilyen. A lovasbirkózást figyelem, amely során a két ellenfél lóhátról próbál a másik közelébe férkőzni, hogy aztán egymás övét megragadva, a hatalmas állat testi erejét is felhasználva küzdjenek meg.
Ez már nem egyszerűen hagyományőrző bemutató, itt valóban felsejlik valami őseink erejéből. Itt és a kökpár elnevezésű közép-ázsiai lovasnomád sport során, amelyet mondanak buzkashinak vagy köbörének is. A török kökbürü egyébként kék bőrt jelent, amely utal arra, hogy eredetileg farkasbőrrel játszották, ma már a kecsketetem az elterjedt. Az Ősök Napján volt birka, majd kecske is, amelyet a két csapatnak lóhátról kell egymás „kapujába” juttatnia. Már az is bravúros, hogy a lóról a földig hajolva egy kézzel felhúzzák a harminc kilós dögöt, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy itt szemmel láthatóan sem magukat, sem a lovakat nem kímélik a csapattagok. Komoly fizikai küzdelem folyik, amely során megmutatkozik a nyers férfierő és az egykori harcos szellem egyaránt.
De mi a helyzet a lelkiséggel? Nos, erre egy baleset adta meg a választ, amely lovasbirkózás közben történt és az isteni gondviselésnek köszönhető, hogy nem lett nagyobb baj. A dulakodás közben a két ló szétugrott, mindkét versenyző leesett és meg is sérült. Az egyikük bokája többszörösére dagadt, később már rá sem tudott állni a lábára, mégsem ment kórházba, ahogyan a kint lévő mentősök javasolták. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem, azt válaszolta; délután kökpár viadalon kell részt vennie, nem hagyja cserben a bajtársait. Ezt olyan magától értetődően mondta, mintha manapság is a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Valahogy így állhattak hozzá őseink is egymáshoz és a hazához évszázadokon keresztül. Nem véletlen, hogy történelmünk során számtalan olyan heroikus győzelmet arattunk, amely teljesen győzhetetlen helyzetből indult, mint a nándorfehérvári diadal is. Délután végignéztem, ahogy igen nagy fájdalmak közepette, segítséggel sikerült csak felhúzni a lábára a csizmát. Mindezek után pedig igazi, szervezett csapatmunkával hét egyre verték az ellenfelet. Számomra ez volt az idei Ősök Napja legfelemelőbb pillanata.
