Aki a halállal lovagolt a lélek Perzsiájában

Hajnóczy Péter az irodalomtörténet egyik legérdekesebb alkoholistája. E titulussal nem a tiszteletlenség a cél; arra utal pusztán, hogy kultikus műveinek fundamentuma saját részegsége vagy delírium tremense.

Barátaimmal arról beszélgettünk a minap, hogy a XX. század művészete az -izmusoktól kezdve (máig tartón, hisz XXI. századi művészet egyelőre nincs, aki mást állít, az érdekből vagy szellemi restségből teszi) többségében privát traumafeldolgozás, hol több, hol kevesebb esztétikai értékkel. A vakmerő állítás fejtegetése helyett fokozzuk a szörnyűségeket a befogadói oldalról: jelen kultúrkorszakunk írástudósai, cizellált ízlésű, dekadens farizeusai és egyszerű, műélvező értelmisége közt van egy jelentős réteg, amelynek a katarzis a saját emberi sebzettség realizálását jelenti valamilyen alkotás segítségével. Ám a görög terminus eredeti éthoszától eltérőn a sebek föltárását gyakran nem követi megtisztulás, fölemelkedés, majd egy tudatosabb megismerési út választása. Csupán a sebekben való végtelen vájkálás, a vájkálás majmolása, illetve az abban való gyönyörködés zajlik, az összefüggéseket ritkán láttató, ám mindent élvezettel atomizáló tudós fők legnagyobb örömére.
Hazánk nagy hatású pokoljárója, bugyrokba alászállója, olcsó mérgekkel átitatott, kollektív, büszke pubertáskorunk izgalmas, romlott prófétája a negyven éve, 1981. augusztus 8-án elhunyt Hajnóczy Péter, az irodalomtörténet egyik legérdekesebb alkoholistája. E titulussal nem a tiszteletlenség a cél; arra utal pusztán, hogy kultikus műveinek (egyik – vagy csak egyetlen?) fundamentuma saját részegsége vagy delírium tremense. Úgy is mondhatnánk: önmaga. A tudóskodást félretéve, csak hatásaiban vizsgálva a jelenséget: az életmű életút és karakter nélkül nem lett volna kultikus. Hajnóczy az abszolút önsorsrontó, démonaival és körülményeivel viaskodó (és rendre vereséget szenvedő) komor antihős, hőstorzó, az önpusztítás profán mártírja, a legmélyebb mélységek piaszagú, magányos vándora.
„Íme, a rettenetes üres, fehér papír, amire írnom kell, gondolta. Valamivel jobban volt már; megpróbált dolgozni. Július közepétől november végéig rövidebb megszakításokkal részeg volt, nem írt egy sort sem. Ezt megelőzően valami furcsa, felemás kapcsolatba keveredett egy tizenkilenc éves lánnyal, amelyet egy kívülálló joggal ítélhetett volna eszelősnek, és ráadásul vérre ment a dolog; főként a felesége és az ő vérére; a lány viszonylag sértetlenül került ki ebből a zűrzavarból.”
Így kezdődik A halál kilovagolt Perzsiából című regénye, amit bátran nevezhetünk szenvedésregénynek vagy a kétségbeesés regényének is: „A férfi hol a sárga porban botladozott a sárga kövek között, hogy átjutva a városon, találkozhasson a feleségével, hol ismét felülnézetben látta a várost és önmagát is, ahogy botladozik a romok labirintusában; ilyenkor látta, túl a városon, a bokrok vagy fák zöld síkját. Talán édesvíz is van ott, gondolta, mert ajka cserepes volt, torka száraz, s nagyon szomjazott, talán ott vár rám a feleségem. De valami azt súgta: soha át nem jut a halott városon.”
Ebben a korszakban született a sokat idézett mondás: az értelmiség előtt két út áll, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Vagyunk-voltunk egy páran kortársak, akik örömmel tettük magunkévá a bomlás és a létbe vetettség e fájdalomban kéjelgő esztétikáját. Szavaltuk kórusban Petrit, idéztük Hajnóczyt, olvastuk Krasznahorkait, nézegettük Egon Schiele maszturbálós önarcképeit. Mások roncsoltságának tükrében büszkén igazoltuk saját roncsoltságunk. Aztán ki a halállal lovagolt tovább, ki ma is buzgón önigazol, komoly szakmai és erkölcsi támogatást tudva magáénak, ki pedig továbblovagolt, mert rájött, hogy lovagolni nemcsak a halál meg az ördög tud, hanem a lovag is, ahogy azt Albrecht Dürer ismert metszete tudatja mindenkivel, aki nem rest tudni. Bízzunk benne, hogy Hajnóczy Péter békét lelt ott, ahol a lelkek békét lelnek. S hogy akik ma is a halállal lovagolnak, találnak majd új s új lovat.