A Rózsa Gábor Mentés másképp című filmjében felvázolt probléma – miszerint teljesen élhetetlen az élet, ha depressziós az ember – sokaknak ismerős, a depresszió ugyanis korunk népbetegsége szerte az egész világon. Mielőtt belemennénk abba, hogy orvosi szempontból mennyire állja meg a helyét a filmben bemutatott gyógymód, érdemes figyelembe venni, hogy egy vígjátékról van szó. Ám annak ellenére, hogy már maga a nevetés is gyógyít, a film főszereplője véresen komolyan veszi a megbízását, ami nem más, mint hogy egy általa kidolgozott alternatív módszerrel kell kigyógyítani egy lányt a depresszióból.
A film sok szempontból érdekes. Egyrészt azért, mert egészen mélyre menően bemutatja, milyen lelkiállapotokon mehet keresztül valaki a házassága előtti napokban, ha tényleg komolyan veszi azt, amiről a házasság szól. Ahhoz ugyanis, hogy létre tudjon jönni az elköteleződés, magunk mögött kell hagyni a régi életünket. Ahhoz, hogy megszülethessen két énből egy mi, ahhoz, hogy ne csak egymás mellett jól szórakozva, hanem valójában egymással éljen két ember, kevés az, hogy szeretik egymást. A film a mélyben arról szól, hogy elkerülhetetlen szembenéznie az embernek önmagával. Persze az is igaz, hogy az imént leírt mondatnál unalmasabb és nagyobb közhely nem nagyon létezik manapság, temérdek felszínes magazin címlapjáról ez a gondolat köszön vissza. De maradjunk a filmeknél! Temérdek film is erről szól valamilyen formában. Gyorsan fel is lehet tenni a kérdést: mennyiben hoz újat ebben a témában Rózsa Gábor alkotása? Abban mindenféleképpen, hogy a film szerint egyrészt szembenézni önmagunkkal nem megy egyedül, segítségre van szükség. Abban is, hogy a depresszió legjobb ellenszere, ha valaki elfoglalja önmagát. Ha úgy érzi, hogy feladata van az életben. Ha úgy érzi, hogy szükség van rá.
A film arról is szól, hogy ha egy ember lelke bajban van, akkor a legjobban az élete párja tud segíteni. Nincs olyan, akit a közös munka férjével vagy feleségével ne tudna jobb kedvre deríteni. És ilyen szempontból mindegy is, hogy a kertet ássák föl ketten vagy egy kortárs kiállítást hoznak létre egy galériában, bár kétségtelen, hogy ez utóbbi jobban néz ki egy filmen. A Mentés másképp arra hívja fel a nézők figyelmét, hogy ha valaki depressziós, azzal foglalkoznia kell a környezetének. Már az is segít, ha segíteni akar az ember. Csinálja rosszul vagy jól, de a depressziós ember az esetek döntő többségében magányos. Magára van hagyva a problémáival. Ettől függetlenül lehetnek emberek körülötte, de akkor is egyedül van. Mert – és ez is korunk egyik legnagyobb baja – az emberek nem figyelnek egymásra. Ennek súlyosbított esete, ha egy párkapcsolatban képtelen az egyik ember valós figyelmet szentelni a másiknak.
Rózsa Gábor filmjében természetesen játszanak a színészek. Mindez leírva szörnyen néz ki, mert alapelvárás lenne, hogy egy színész természetesen létezzen a kamera előtt, ne pedig ripacskodva. A magyar vígjátékok esetében azonban nagyon sokszor ripacskodást látunk, és itt az ideje elgondolkodni azon, hogy ennek vajon mi lehet az oka. Lehet, hogy nem mindig ugyanazzal a tizenhárom színésszel kellene leforgatni minden magyar vígjátékot? Sokszor leírtuk már, hogy a kamera elé születni kell. Meg lehet tanulni sok mindent, meg is kell, de egy jó rendező és egy kamera elé születő színész nélkül nem lesz emlékezetes az alkotás. Rózsa Gábor filmje viszont emlékezetes. A filmbéli tréfák ízlésesek, a tartalom pedig igencsak elgondolkodtató. Ráadásul még annak is örülhet a gyakorlott mozinéző, hogy nem az lesz a film vége, amit unos-untalan minden hasonló jellegű műben láthat. Nem az a megoldás, hogy a lány otthagy csapot-papot és az apja által megbízott megmentőjének karjaiban elalél. Hanem egyrészt az, hogy kitart az elköteleződése mellett, másrészt az, hogy a párjával, nem pedig a párja ellenében tudja magát kihozni a depressziós állapotból. Valljuk be őszintén: ez az igazi happy end.
Borítókép: a film egy jelenete. Fotó: Rózsa Produktum Kft.
