A kultúra bilincseit nem törte szét sem a képzőművészetben, sem az irodalomban, sem a filmes és a színházi világban, sokkal inkább a popzenében és a köré szerveződő sajátos közegben. Ugyanakkor alapvetően a „nagy generációnak” nevezett fiatalság két évtizede. A szó legjobb értelmében divatba hozta a lázadást, éppúgy, mint a századfordulón a francia „Vadak”, majd a szecesszió, az avantgárd, a konstruktivizmus, a szürreál, a hiperrealizmus, az op- és a pop-art, a happening, a koncept meg annak próbálkozásai: a mail art, a land art és a body art. Az 1960-as és 70-es évek az európai filmnek is kiemelkedő korszaka volt – az olasz, a francia és a cseh új hullámmal meg néhány lengyel rendezővel –, de itthon inkább a Balázs Béla Stúdió erősen szociális töltetű filmjeinek és a fotónak kedvezett, mert a döntéshozók a szocialista realizmus egy változatának hitték.
A nemzedéki harcnak a szépirodalomban is megvoltak a maga stációi, Magyarországon éppúgy, mint Nyugat-Európában. Előbbi nem másolta az amerikai beat alkotóit, a francia egzisztencializmust és a „nouveau roman” lecsupaszított, tárgyias felfogását. Nem vette át a (nyugat)német és az olasz újbalos filozófiát, inkább a magyar valóságot igyekezett láttatni. Főképp a költészetben, de a prózában is. Tétován és óvatosan a filmművészet is próbálkozott – egy-egy alkotással sikeresen –, persze erősen korlátozva, mert üzenetét tömegekhez volt képes eljuttatni.
Itthon a popzenét a „galeriknek” nevezett csoportosulások éltették – a hatalom ellenük hozta létre a Bob Dylannel és Donovannel nyugatról importált polbeat műfajt –, hogy a propagandaízű szövegek előbbieket hiteltelenítsék. Közben hozzánk is eljutott a hippimozgalom, annak szexuális szabadossága és összes külsősége, a hosszú hajtól a trapézfarmerig. Zenéje leváltotta a rock & rollt, jött helyette az angol beat meg a progresszív Kex, a jazzhangzású Syrius, a Mini és néhány más banda. A hatalom leghatározottabban ellenük lépett fel, mert csoportképzőkké váltak, és a tiltakozást felettébb sikeresen demonstrálták. Szinte leképezték és magukba olvasztották a legújabb művészi törekvéseket. Ezt már a modernizmus meg az avítt szocreál heroizmus sem hagyhatta figyelmen kívül. Pár tucat festő, grafikus, szobrász ellenállt, és tette, amit jónak látott, tiltásuk vagy háttérbe szorításuk ellenére.
Nyaranta a Balaton-felvidéki Dörgicsén, egy százharminchárom éves udvarházban dolgozik Veszely Ferenc Koós Károly- és Munkácsy-díjas képzőművész, a magyar popkultúra túlélője, a korszak egyik legmarkánsabb képviselője. Újabb munkái „kimerevített realizmusnak” is nevezhetők, de az említett két évtizedben a szitanyomat úttörője volt. Telkén a korábbi istállóból Ól néven létrehozott egy galériát, ahol művésztársainak tizenöt éve rendez egy-egy tárlatot, többnyire a magyar történelem évfordulóival kapcsolatban. Most azonban úgy döntött, saját és elhunyt barátja, Horváth László Xavér popkorszakából válogat pár tucat munkát, majd azokat a galériájában augusztus 20-án mutatja be. Működésükhöz és „Kalef galeri” néven elhíresült csoportosulásukhoz annyi történet fűződik, mely egy életrajzi regény kereteit is meghaladná. Többek közt Veszelyvel fordult elő, hogy kollázsát 1968-ban a Fiatal Képzőművészek Stúdiója műcsarnoki tárlatán a nyitás előtt Tóth Dezső miniszterhelyettes lebontatta. Azon kevés alkotók egyike, aki a pop-art motívumait kiadványtervein és plakátjain ma is alkalmazza. Újabb keletű munkái közt a legismertebb a Szőlő-sorozata és a Család című csoportképe a kék szemű szurikátákról. Utóbbi – ha létezne ilyen kategória – drámaian figyelemfelhívó, egyben ironikus. Kölüs Lajos művészettörténész szerint „szociálisan érzékeny, a társadalmi jelenségekben is az ember mibenlétére kérdez rá”.
Főiskolai csoporttársa, Horváth László Xavér a színpompás, gyönyörűen rajzolt-komponált nyomatok jelese. Szerény, visszahúzódó személyisége kerülte a nyilvánosságot, kiállításokon is viszonylag ritkán vett részt. Az 1960-as években feleségével, Péntek Évával a pasaréti házukban szerveztek a mozgalmas házibulikat és alkalmi tárlatokat. Életmű-kiállítására a szekszárdi Művészetek Házában halála előtt két évvel, 2014-ben került sor; munkái az Ól Galériában ezért is emlékezetesek. Geometriától a hiperrealizmusig című összegzéséről Wehner Tibor művészettörténész írta: „A kollekció a művészi szabadság letéteményese… A változatos anyagok és technikák, gyakori stílusváltások, újabb és újabb műformák révén korábban nem létező kihívásokat kell keresnie.” Horváth László Xavér rájuk talált. Az 1970-es években még rajzos kompozíciói végül organikusan festett olaj- és papírakvarell-kísérletekké formálódtak, majd tájképei és csendéletei az absztrakció mértani pontossággal kijelölt műveiként jelentek meg.
Veszely Ferenc és Horváth László Xavér közös dörgicsei tárlata egy útkereső korszak mementója. Érdemes felmutatni, mert napjaink számos irányzata nélkülük meg sem születhetett volna. Maradandó értékei éppúgy ösztönzők, ahogy szabadulásunk a pártállam ketrecéből.
A kiállítás a Kossuth Klub hatvanas–hetvenes éveket felidéző művészeti fesztiválja nyitányának tekinthető.
A tárlat szeptember 15-ig tart nyitva.
(A borítóképen Veszely Ferenc munkája. Fotó: Ól galéria)
