Szuperkoncert kis buktatókkal

Forrongott a keleti blokk egy része 1980–1981-ben, a lengyel Szolidaritás szakszervezeti mozgalom pedig – mint a lengyel pártállamtól elsőként függetlenedett politikai jellegű tömörülés – egyre népszerűbb lett (csoda, hogy engedték kibontakozni), ami példát mutatott a magyarországi ellenzéknek, közöttük a könnyűzenészeknek is. Ez lett az alapja annak, hogy elkezdték gründolni a saját szakszervezetüket még 1980 vége felé, amire nagy nehezen a hatalom is rábólintott az 1981 márciusában rendezett tatai rocktanácskozáson, persze csakis a Művészeti Dolgozók Szakszervezetén belül. Sokféle elképzelés látott itt napvilágot a hazai rockzenei élet megreformálása érdekében, közöttük az, hogy néhány, nagy közönséget befogadni képes téli játszóhelyet kellene létesíteni. Demonstrációnak sem volt rossz, hogy a Szabadfoglalkozású Zenei Előadóművészek Szakszervezete névre keresztelt érdekvédelmi szervezet tagjai első akciójukként óriási tömeg előtt játszották le negyven éve, 1981. augusztus 22-én a nagy bulit, a Szuperkoncertet az óbudai Hajógyári-szigeten.

Nagy Ferót kihagyták a táncból

A helyszín- és időpontválasztás nem volt véletlen, hiszen a „nulladik Sziget Fesztivál” valójában már korábban megtörtént, ugyanis a „fekete bárányok” már bégettek egyet közösen a Szuperkoncert előtt egy nap híján pontosan egy évvel, 1980. augusztus 23-án az óbudai Hajógyári-szigeten. Az akkori hatalmas ovációnak köszönhetően az újsütetű könnyűzenész szakszervezet is úgy gondolta, megpróbálják ugyanitt, hasonló körülmények között, csak grandiózusabb kivitelben. Mondhatni a „fekete bárányok” kitaposták az utat a többieknek, csak éppen volt ennek egy kis szépséghibája, nevezetesen az, hogy a mindenki rockfesztiváljára, ahol mintegy húszezren csápoltak kedvenceiknek, nem hívták meg a Beatricét, amely – többek között ennek hatására – egy napon belül feloszlott. Nagy Feró szerint ment a nagy titkolózás, senki nem mondta meg neki egyértelműen, hogy miért nem léphettek fel, egyedül Presser Gábor állt elé egyenesen, és elárulta neki, hogy a rendőrség határozott utasítására cselekedtek így, mert ők 

egyértelművé tették a szervezők számára, hogy bárkit meghívhatnak 1981 legnagyobb magyarországi rockmegmozdulására, csak a Beatricét nem.

(A fesztiválon egyébként egyes elbeszélések szerint paradicsommal és más tárgyakkal dobálták meg az ezen a napon műsorvezetőként a színpadra lépő Bródy Jánost – a másik műsorvezető Keresztes Tibor, alias Cintula volt –, aki kényszerűségből, mintegy időhúzásként lépett fel, mert még nem érkezett meg a Karthago zenekar.) Nagy Feró négy évtized távlatából is úgy látja, cserben hagyta őt nemcsak a popzenész-szakszervezet, de még a hozzájuk legközelebb álló másik két „botránybanda”, a P. Mobil és a Hobo Blues Band is. Rocktörténeti kuriózum ugyanakkor, hogy a Beatrice Térden állva című számát az együttes feloszlása után mintegy szolidaritásból – no meg kitűnő reklámfogásként – arepertoárjára vette a Hobo Blues Band, Hobo és Deák Bill Gyula duóban énekelte a félreérthetetlenül a korabeli cenzúráról szóló dalt. Egy akkori koncertfelvétel tanúsága szerint Hobo – miközben cáfolta a saját feloszlásukról szóló mendemondákat – úgy konferálta fel a dalt: „Mi is hibásak vagyunk abban, hogy a Beatrice feloszlott”. Őszinte szavak, főleg, ha hozzátesszük, hogy Hobóék meghívták Nagy Ferót, hogy állandóan lépjen fel velük, de ezt az énekes visszautasította, mondván, hogy nem azért oszlott fel a Beatrice, hogy aztán más keretek között pár nap múlva ugyanazokat a számokat játssza, ráadásul Nagy Feró joggal érezhette úgy, hogy ezzel egy kicsit az ő vállán akar a másik „fekete bárány” banda még nagyobb népszerűséget szerezni magának. 

Még egy másik vonatkozása is lett annak, hogy a Beatrice nem játszott a Szuperkoncerten. Mivel akkor már a Vikidál Gyulával fémjelzett Dinamit együttesben játszott a Beatrice korábbi gitárosa, Lugosi László (aminek nyilvánvalóan örült a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, sőt egyes feltételezések szerint előfordulhatott, hogy közvetve még az ő kezük is benne volt a gitáros zenekarváltásában, hiszen ezzel is gyöngítették a hírhedt „fekete bárány” bandát), némi lelkiismeret-furdalást érezhettek a zenészek, és lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy óvatosan kimaradtak a fellépők közül 1981. augusztus 22-én. Mivel Vikidál Gyula mégsem akart teljesen lemondani a koncertről, így annak érdekében, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, üzent a Korál együttes gitárosával, Fischer Lászlóval Balázs Fecónak, hogy szívesen játszana velük együtt ezen a koncerten. Állítólag felvetette, hogy mi lenne, ha egy zenekari konténerben behoznák őt a színpadra, és onnan kiugorva kezdene el énekelni a Korállal. Ehhez tudni kell, hogy Vikidál 1978-ban majdnem a Korál tagja lett, ki akart szállni már ekkor is a P. Mobilból, és titkokban elkezdett próbálni Balázs Fecóékkal. Az ő hangjával lett volna ismert egy sor későbbi Korál-sláger, már plakátokat is nyomtattak a közös képeikkel és demofelvételeket is készítettek, amelyek hála Istennek az utókor számára is fennmaradtak a legnagyobb hangfájlmegosztó internetes oldalon, ahol a mai napig meg is lehet ezeket hallgatni. Az együttműködés azonban végül nem jött létre Vikidál visszalépése miatt, ami miatt a két zenész között a kapcsolat sajnálatos módon egy életre megromlott. Balázs Fecó még jóval halála előtt nyilatkozott erről a bizarr ajánlatról, és annak fényében, hogy már nincsen közöttünk, különösképpen hatnak a mondatai: „Ahhoz képest, hogy a szakításunk óta egy szót sem beszéltünk, elképesztően pimasz ajánlatnak tartottam, fel sem merült bennem, hogy belemenjek. Azóta sem beszéltem vele a mai napig. Egyszer sem ajánlotta fel az elmúlt harminc év alatt, hogy egy pohár bor mellett tárgyaljuk meg akár ezt az ügyet, akár azt, hogy jelentett rólam az állambiztonságnak.”

Duna-átúszás, tumultus és új színpad

Ilyen intermezzók közepette a „Győztes csapaton ne változtass!” elvét alaposan felrúgva, de kicsit mégsem, az előző évek tapasztalatait is figyelembe véve a KISZ KB kötelékében működő Express Ifjúsági és Diák Utazási Irodát bízták meg azzal, hogy vállalja el a szervező szerepét, mivel egy évvel korábban ugyanők rendezték a Fekete Bárány Fesztivált is. Az alig két hónappal korábban lezajlott, az alulszervezettség miatt kínos emlékű dorogi rockfesztivál – amely azonban annak a rajongó házaspárnak mindenképp sikeres volt, akik itt ismerkedtek meg egymással, ugyanis az ország másik feléből ide érkező lány nem utazott vissza a szüleihez, miután engedély nélkül ment el a koncertre, inkább ott helyben férjhez ment, és a házasságuk a mai napig tart – tanulságait levonva vadonatúj színpadot állítottak fel a Szuperkoncert alkalmából, hogy elő ne fordulhasson az, ami Dorogon megtörtént, amikor sajnálatos módon reális veszélye volt annak, hogy az első sorban álló rajongók esetleg beszorulnak a színpad alá.

Hatalmas volt a tumultus  Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Az 1981-es színpadot egyébként éppen ott építették fel, ahol egy évvel korábban a Fekete Bárány Fesztivált is tartották, annál a kis dombnál, ahol aztán az 1993-ban induló Sziget Fesztivál első néhány évében is állt a nagyszínpad. A belépőjegyeket az akkoriban nem túl olcsónak számító ötven forintért adták, ami érthető is, hiszen sztárparádéra számíthatott a nagyérdemű. Meghívták a show-ra a Bergendyt, a P. Boxot, a Kati és a Kerek Perecet, az Új Skorpiót, az Eddát, a KFT-t, a Korált, a Minit, a Saturnust, a V’Moto-Rockot, az Eastet, a P. Mobilt, a Hobo Blues Bandet és a Karthagót, közreműködőként pedig ugyancsak invitálták Benkő Lászlót és Presser Gábort (egyes források szerint Som Lajost is). Furcsa, szinte megmagyarázhatatlan megfontolásból fakadóan a programot az előzetes tervek szerint a Hungaria zárta volna, ezt szánták a csúcspontnak (az előző napi táncdalfesztiválon való elsöprő sikerük jogosította volna fel őket erre, de ott egy teljesen más közönség előtt kellett fellépniük, és persze Soltész Rezsőt sem hívták meg a Szuperkoncertre, bármekkora sikert is aratott előzőleg az az évi táncdalfesztiválon), de a résztvevők véleménye erősen megoszlott a tekintetben, hogy ez vajon jó ötlet-e. Alapvetően megkérdőjelezhető, hogy a diszkózenét és a könnyed rock and rollt miért kellett összeházasítani a kőkemény rockkal, de azt rögzíthetjük, hogy a Kati és a Kerek Perecet éppen ezen a koncerten dobálták meg kukoricacsutkával, holott egy másik közegben bizonyára nagy hévvel ropta volna a közönség a zenéjükre. (Négy évvel később, 1985-ben már jóval előrelátóbbak és okosabbak voltak a szervezők, és a Live Aid mintájára megszervezett Mondd, mit ér egy falat kenyér? című nagyszabású koncertsorozatukat két külön napra osztották, így a rockerek, valamint a táncdalosok és a diszkósok is örülhettek.)

Rengeteg jegyet eladtak elővételben, de a helyszínen is lehetett belőlük vásárolni, ami nem kis fennakadást jelentett a közönség soraiban. Volt, aki tumultuózus jelenetek – még a rendőrök is verték a sok várakozás miatt egyre jobban türelmetlenkedő tömeget, állítólag még egy hatvanéves úr is kapott az ütlegekből – és többórás sorban állás után is csak délután kettőkor jutott be az áhított szentélybe, ahol már délelőtt zajlottak a jobbnál jobb előadások. A nagyszámú jegyeladásból nagy bevételre következtethetnénk, ami a frissen megalakult könnyűzenei szakszervezet kasszáját gyarapíthatta volna a költségek és a kötelező járulékok levonása után, azonban ez korántsem volt így, a zenészek nemhogy nem gazdagodtak meg a belépőjegyekből, de még örülhettek, hogy megkapták az egyébként hivatalosan az Országos Rendező Iroda által meghatározott gázsijaikat. Balázs Fecó egyenesen úgy fogalmazott, hogy „nem tudom, hogy hová ment el az a pénz”. A rajongók különben igyekeztek a lehető legváltozatosabb módon bejutni a rendezvény helyszínére úgy, hogy ne kelljen kifizetniük a belépőjegyek árát. A Szuperkoncertet megelőző napon a Rock Színháznak is volt előadása az óbudai Hajógyári-szigeten, a Sztárcsinálókat adták elő (sajnálatos módon nem mindig telt házak előtt), így jó néhányan gondoltak egyet, és hálózsákkal mentek erre a színházi produkcióra, hogy utána titokban a fák és bokrok takarásában ott aludjanak, és másnap egyszerre csak a Szuperkoncert helyszínén teremjenek. Sikerült is nekik, ahogy annak az egy-két megszállottnak is, aki a Duna átúszásával próbálta kijátszani a rendezők figyelmét. A helyszín biztosításával megbízott rendőrök azonban nemigen értékelték ezt a nagy sportteljesítményt, mert árgus szemekkel vizslatták a vízpartról, hogy vajon kik szeretnének illegálisan bejutni a területre. Ennek ellenére a fáma szerint akadt egy-két megszállott, aki kijátszotta a rendőrök éberségét, viszont volt egy tizenkilenc éves fiú, aki a korabeli híradások alapján belefulladt a Dunába.

A fanyalgó kritika árnyékában

A korabeli újságírás szinte érthetetlen módon nem ölelte keblére a Szuperkoncert kezdeményezését, még különösebb ez annak fényében, hogy már a hivatalos pártállami kultúrpolitikai is elismerte a rockzenészek szakszervezetét. Az újságírók ezzel szemben azt állították, hogy megfáradt és a közönségüktől életkorban egyre jobban távolodó zenész-üzletemberek adták elő nem túl hitelesen a produkcióikat. Az egyes körökben immáron szinte zsinórmértékül szolgáló felfogás szerint a zsurnalisztáknak mindig rendelkezniük kell egyfajta ellenzéki attitűddel, ami ebben az esetben nem kis részben indokolatlan és öncélú hozzáállás volt. Megnézve a sztárparádéról szóló filmfelvételt, az Egy nap rock című Sántha László által rendezett filmet, a közönség soraiban nagy csápolások és együtt éneklések voltak megfigyelhetők, tehát szöges ellentétben állt a valóság az újságírók vélt igazától és tendenciózus beállításától. Be kell látnunk, valóban szükségesek bizonyos időközönként a trendfordulók a populáris zenei térben, amit a média képviselőinek is elő kell segíteniük, ámde gondoljunk csak bele: az angolszász sajtó megfelelő időben vajon ugyanúgy válogatás nélkül ízekre tépte volna-e szét az ottani szupersztárnak minősülő hard rock formációk összességét, vagy netán eltekintett volna attól, hogy elhamarkodottan kimondja róluk a verdiktet valamiféle eszement küldetéstudattól átitatva? Mindannyian tudjuk, ez utóbbi történt, és a nagy öregeket hagyták tovább dolgozni, ahogy az újaknak is biztosítottak helyet a nap alatt. Nálunk nem így történt, a sajtó munkatársai mondták meg, hogy mi a helyes és mi nem, mi az elfogadható és divatos és mi nem, s ezzel nagymértékben befolyásolni tudták a zenészek karrierjét. Többek között erre is vezethető vissza, hogy a rengeteg lesújtó sajtókritikában megcsömörlött rockzenészek – miután a közönséget is sikerrel bizonytalanította el a média – a nyolcvanas évek közepére szépen lassan átmenetileg felhagytak az aktív zenéléssel; tisztelet a kivételnek – például az Edda Műveknek –, akik éppen 1985-ben alakultak újjá.

Sztevanovity Zorán papírcsákóval, tőle jobbra Presser Gábor és Benkő László                                                  Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A koncertfilm a napfelkelte idilli, ámbár mámoros képeivel kezdődik némi bluesos halk gitáraláfestéssel. Láthatjuk, amint rengeteg fiatal a sátraikban vagy padokon alszik, az egyik sátorra még az akkor valami miatt csak a Moszkva (ma Széll Kálmán) tér és a Nyugati pályaudvar között közlekedő 4-es 6-os villamos tábláját is kiakasztották poénból. Megszólalnak rajongók a filmben, akik jó bulit várnak a zenészektől, egyikük az egy évvel korábbi Fekete Bárány Fesztivál hangulatát szeretné viszontlátni és hallani. A következő képkockákon már Bródy János jelenik meg kalapban, extravagáns öltözetben, és bejelenti a Szuperkoncert kezdetét a Skorpió együttes felkonferálásával. Erre hatalmas tombolás alakul ki, a közönség sorai kavarognak, miközben zeng az Álljatok meg! című opus, amit a közönség, főleg a refrént egy emberként üvölti Frenreisszel (a fanyalgó újságírók valami miatt ezt a jelenséget nem vették figyelembe). Kétségkívül jól szóltak, a Frenreisz Károly–Papp Tamás–Tátrai Tibor-trió pedig – az újságírókra rácáfolva – nagyon is odatette magát. Az Edda Művek, élén Pataky Attilával az elején egy kicsit hergelte a közönséget, majd belecsaptak a Kölyköd voltam című, akkor talán legnagyobb slágerükbe, méghozzá úgy, hogy a bevezető lírai részt elhagyták. A koncertverzióra kifejezetten megőrült a közönség, még a gitárszóló is teljesen más volt, mint amit a nagylemezre vettek az együttes tagjai. Nagy kontrasztot jelentett ezután az egy nappal korábbi táncdalfesztivál döntőjéből ismert KFT Nem sikerül kikúrálni magam című száma. Egyesek látványosan kártyáztak, mutatva, hogy mennyire nem érdekli őket a produkció, bár a zenész fiúk a szám végére a korszellemnek megfelelően bekeményítettek, amit a végére a „KFT, KFT”-rigmussal köszönt meg a közönség.

A filmben egyedül a Korál és a P. Mobil kapott két dalt a rendezőtől (az együttesek egyenként húsz-huszonöt percet játszhattak a koncerten). Balázs Fecóékkal a Maradj velem! című lírai szerzeményt együtt énekelték a fiatalok, míg a Válaszra várva című dinamikus hard rock számukkal a szintén az egy nappal korábbi táncdalfesztiválon játszott számukra (Homok a szélben) leadott szavazatokat köszönték meg a közönségnek. A végén még egy közönségénekeltető visszaszámlálást is produkáltak, majd átadták helyüket a következő Mininek, akiktől a filmben a zenéjében is a címére hajazó Játék-rockot láthatjuk-hallhatjuk, szintén teljes átéléssel. A P. Mobil ekkor aratta le a nagylemezre való várakozás hosszú éveinek babérjait a Rock ’n roll és a Rocktóber című számokkal (utóbbi az 1956-os forradalom és szabadságharcra való egyértelmű utalás miatt először még kislemezen sem jelenhetett meg, majd Az út másik felén címmel adhatták csak ki az 1984-es Honfoglalás című nagylemezükön), hiszen 1981 őszére elkészíthették első LP-jüket. A fesztiválon a képek tanúsága szerint nekik volt a legnagyobb sikerük, még a hátsó sorokban is ugrálva csápolt az ifjúság többsége. Az alig huszonnégy éves Takáts Tamás (az újságírók a zenészek élemedett korát is firtatták ekkoriban cikkeikben) a Karthago frontembereként nagyot alakított, Szigeti Ferenccel együtt énekelték el a Lépd át a múltat! című számukat. A film zenei részét a Hobo Blues Band Ki vagyok én? emblematikus darabja zárja Presser Gábor vendégeskedésével, aki szájharmonikázott nekik. A filmből kimaradt, de Hobóék vendége volt Fenyő Miklós is, akit a visszaemlékezések szerint viszont nemes egyszerűséggel kifütyültek, így a Hungaria koncertje érdeklődés hiányában elmaradt. A szervezők közül Presser Gábor jól sikerültnek nyilvánította a Szuperkoncertet és a közönséget is dicsérte, valamint kiemelte, hogy a zenével lehet a legnagyobb hatást elérni a magyar fiatalokra. Zorán azt vallotta, hogy örömmámorban úsznak a koncert sikere miatt, még ha utólag elismerte, hogy féltek, nehogy balhé törjön ki a rocker közönség soraiban. Bródy János azt mondta, „ilyesfajta koncerteket lehet is és érdemes is rendezni”, majd hozzátette: „a fiataloknak ebben a tömeges mozgásában benne van a lázadásnak az örök szelleme”. Negyven év távlatából egyetérthetünk velük, valóban a lázadás szelleme is megjelent ezen a Szuperkoncerten, ahol kialakulhattak a szabadság kis körei, még ha a rendezvény után konszolidáltan is mentek iskolába vagy a munkahelyeikre a fiatalok.

A borítóképen a P. Mobil együttes a Szuperkoncerten                                                   Fotó: Fortepan/Urbán Tamás