Szentmártoni János az ezredfordulótól tíz éven át az írószövetségi folyóirat, a Magyar Napló versrovatát vezette, 2010 és 2019 között, három cikluson keresztül a Magyar Írószövetség elnöke, 2012-től a Magyar Művészeti Akadémiának előbb levelező, majd rendes tagja. Jelenleg a Magyar Napló Kiadó egyik ügyvezetője, a tavalyi évtől pedig a Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatóságát vezeti. Tucatnyi könyve jelent meg, s verseit angol, francia, német, román, orosz, spanyol, bolgár, finn és lengyel nyelvre fordították le.
A katarzis nyomában című kötetében kortárs magyar alkotókról készült pályaképek, a munkásságukat méltató, elsősorban évfordulókhoz kötődő értékelő és köszöntő szövegek, valamint könyvkritikák és alkalmi beszédek (például megemlékezések vagy kiállításmegnyitók) kaptak helyet, tíz ciklusba rendezve. A Magyar Írószövetség elnökeként hivatalos minőségben megfogalmazott gondolatok – legyenek azok beszélgetések vagy éppen laudációk – Szentmártoni hangján mégsem pusztán „illendően” formálisak, hanem egyrészt vállaltan személyesek, másrészt szinte „hivatalosan” objektívek, elfogultságtól mentes távolságtartásról és szakmai alapú megformáltságról tesznek tanúbizonyságot.
Szentmártoni János Bíró Gergellyel beszélgetve vallotta öt évvel ezelőtt a következő gondolatokat. „Iszonyú zajban élünk, és akkor is beszélünk, amikor nem kéne. Sokszor az az érzésem, hogy nem is halljuk meg, amit mondunk. Mintha egyfajta lelki ürességet akarnánk kompenzálni a locsogással. A tehetségtelenséget és a tehetetlenséget kongó szavak halmazával. Vagy félelemből tesszük ezt, mert nem merünk szembesülni önmagunkkal, a hibáinkkal és a tévedéseinkkel. Elfojtjuk magunkban a lelkiismeret hangját, amelynek üzenetével jóval nehezebb érvényesülni.”
A Magyar Művészeti Akadémián elmondott székfoglaló beszédében pedig (költői pályájának szubjektív áttekintése részeként) olvashatjuk, ars poetica gyanánt: „Számomra az írás önterápia, s nem költői ambíció. Talán ezért is lehet, hogy eddigi pályám során jóval nagyobb energiákat mozgósítottam szellemi közösségek boldogulása, mint a saját karrierem érdekében. Hogy mégsem lehet jogom a panaszra, azt inkább és legfőképp mentoraimnak és jóakaróimnak köszönhetem. S talán ebből következhet az is, hogy nem törekedtem formai sokszínűségre sem, soha nem akartam uralni a verset, mindig hagytam, kivártam, hogy megíródjon, elkészüljön bennem. Főleg azok után, hogy a múzsák is kezdtek el-elmaradozni. Nem állíthatom, hogy kezdetben ez nem töltött el rémülettel, de később egyre természetesebbnek tartottam, hogy a gondolatok fokozatosan átveszik a hatalmat a szöveg fölött, s voltaképpen az érzések közvetítésére is alkalmasak: vezetik, mint áramot a fém.”
Az imént idézett sorok írói önvallomásnak, valamint Szentmártoni metapoétikai alapelvei megfogalmazásának is tekinthetők. A terjedelemben, műfajban, szerzői intencióban eltérő írások A katarzis nyomában című kötetbe gyűjtve alkalmasak arra, hogy Szentmártoni Jánosnak a költészethez és az irodalomhoz való viszonya, valamint esztétikai és etikai alapállása alakulásának több évtizedes folyamatába engedjenek bepillantást. Meggyőződésem, hogy nemcsak a kortárs irodalom iránt érdeklődő közönségnek, de a következő nemzedékek irodalomtudománnyal foglalkozó szakembereinek is értékes olvasmánya (lesz) ez a könyv.
Szentmártoni János: A katarzis nyomában. Válogatott írások, beszédek és interjúk, 1998–2020. Budapest, Magyar Napló Kiadó, 2021, 571 oldal.
