Áll a szólógitáros a színpad közepén: reflektorfény, alsó rivalda, füstgép, fejgép, szárazjég, ami belefér. Ujjai cikáznak a húrokon, mint gyík a falon, lába a kontroll-ládán, alatta olvadó szívű hölgyek, irigykedésüket léggitározásba és headbengelésbe fojtó urak, valamint elismerőn bólogató szakmabeliek. A XX. század közepe óta ismerős a kép, ám a zenetörténeti előzmények természetesen jóval régebbi időkbe mutatnak, túl Liszt Ferencen és Paganinin – s dőreség volna feltételeznünk, hogy nem voltak meg már a legősibb koroknak is azok a hangszeres virtuózai, akik köré sztárkultusz épült, mert alkatilag arra is alkalmasak voltak, hogy elviseljék az állandó felhajtást és főhajtást.
A stílus- és iskolateremtő Yngwie Malmsteen kétségkívül korunk legnagyobbjai közé tartozik, ő az úgynevezett neoklasszikus, vagyis a heavy metalt a klasszikus zenével összefésülő gitárzene megkerülhetetlen hérosza. Negyvenéves pályafutásának 21. stúdióalbumát, a Parabellumot vehetjük kézbe.
Szinte minden hangszeren ő játszik, és ő énekli az összes vokált is, a tíz szerzeményből négyben. Fürdőzzünk egyet az instrumentumok listájának mámorában: szólógitár, basszusgitár, klasszikus gitár, gitárszintetizátor, szitár, cselló és timpani, magyarul üstdob. Azért a „rendes” dobszerkó mögül Lawrence Lannerbach kisegíti a mestert. Kalapál is becsülettel, nyilván nem rajta múlt, hogy játéka a borzalmas keverés miatt szinte élvezhetetlen: a bőrök többnyire tompán, pattogva pufognak, a cintányérok meg mintha a harmadik szomszéd próbaterméből sziszegnének át.
A Wolves at the Door jó kis metálzúzda, benne a Yngwie-től megszokott klasszikus betétekkel és ínhüvelygyilkos virgákkal. Egy más karakterű gitárhős, Ritchie Blackmore Rainbow nevezetű szupergrupjának Stranger in us All lemezének nyitányát, a Wolf to the Moont idézi az indítás – nyilván nem csak a farkasos cím miatt. Csak hát Doogie White egy kiváló énekes, Yngwie meg egy zseniális gitáros, aki szeret énekelni, és egész tűrhetően teszi.
A fentiek a lemez összes daláról elmondhatók, a lírai Eternal Blisstől a misztikus hangulatú, kellemesen hosszú, nejlonhúros bűvészkedéssel föl- és levezetett God Particle-ön át a bombasztikus Sea of Tranquilityig. A gitárok úgy szólnak, ahogy egy ilyen kaliberű gitárostól elvárható, a virtuóz játéktechnika is a megszokott minőségű. A dalokat önmagukban nehéz értékelni, hiszen egyrészt azért szerepelnek a lemezen, mert valakik pár száz éve megkomponálták azokat a (mára) klasszikus zenei paneleket, amikből fölépülnek, másrészt azért, mert Malmsteen tündöklő egóval szétszólózza őket. Számomra az ilyesmi már pár perc után fárasztó, de aki, mondjuk, nem inspirációs céllal hallgat zenét, hanem azért, hogy minden pillanatban hasra essen az álmélkodástól, annak tökéletes. A borzasztó dobhangzásra persze ez sem mentség, de föltételezem, hogy az egyik legnagyobb élő gitárhős rajongói képesek lesznek nagyvonalúan fölülemelkedni efféle apróságokon.
Yngwie Malmsteen: Parabellum. Music Theories, 2021.
Borítókép: Yngwie Malmsteen énekes-gitáros. Fotó: Fémforgács.hu
