Természetellenes fény, globális éjszaka

A Berlinben legjobb rendezés díjával jutalmazott Természetes fény deheroizál minket és a 2. magyar hadsereget.

A nézők közül is sokan ismerik az „amerikai éjszaka” filmnyelvi eljárást és fogalmat. Ez annyiban áll, hogy az adott éjszakai eseménysort nappal fényképezik kékes színű világítással, és az eljárás az illúziót kelti a vásznon vagy a képernyőn, mintha a jelenet sötétben játszódna. Amerikai éjszaka címmel még egy francia játékfilm is készült 1973-ban a filmforgatás szépségeiről és árnyoldalairól. A látszat tehát csalhat, mert a szem, az érzékelés könnyen becsapható, nem minden valós, amit mutatnak, amit látunk. A kékes világítás, az amerikai éjszaka mai szemmel kissé művi, tehát aki a hitelesség igényével akar valamit bemutatni, az természetes fénnyel vagy sokkal inkább természetesnek tűnő világítással forgat.

A Természetes fény rá is szolgál a címére meg nem is. A film a végletekig és az ingerküszöbön túl is törekszik a naturalizmusra. Nincs hiány sárból, dagonyából, ürülékből, bogarakból, szenvedő arcokból, amilyet egy második világháborús csapat megtapasztalhatott a keleti fronton vagy annak közelében. A kép, a látvány lehet valósághű, sőt naturális, ha a történet hamis. Mintha a cím is a védhetetlen valóságidézést védené, épp azzal a céllal, hogy leplezze a maga hamisításait. Volt már ilyen kommunikáció a történelmünkben. Rákosi és a többi kommunista a „szabadság” jelszavát harsogták mindenhol, miközben senki sem korlátozta jobban az emberek szabadságát, mint épp ők.

Miről is szól a Természetes fény? A második világháború idején a szovjet–ukrán területek megszállásában részt vevő magyar csapatok a frontvonal mögött vörös partizánokra vadásznak, és a partizánokat bújtató vagy vélhetően bújtató ukrán parasztokat zaklatják. Ebből és ennyiből állt volna a 2. magyar hadsereg világháborús részvétele? Csak az állít ilyet, aki nem ismeri, vagy meg akarja hamisítani a történelmet. Aki esetleg nem tudná, annak röviden összefoglalom. A második világháború az elsőnek a folytatása, befejezése volt, amelynek során a nemzetközi pénzügyi és gazdasági érdekek újra felosztották a világot befolyási övezetekre, szétverték a gazdaságilag egyre erősebb Közép-Európát, és a Harmadik Birodalom felépítésével, majd lerombolásával évtizedekre megalapozták a bűntudatipart. Az egészben Magyarország mint háborút kirobbantó és hódító nem volt érdekelt. Az első világháborút papíron a Monarchia robbantotta ki a Szerbiának küldött hadüzenettel, amit az ellenfelek provokáltak ki, és amit kezdetben gróf Tisza István miniszterelnök is megpróbált elkerülni, bár sikertelenül. Az első világháborút követő békediktátummal feldarabolták az igazságtalanul főbűnösnek tartott Magyarországot. Magyarország természetes módon ragaszkodott a békediktátum revíziójához, ami 1938 és 1941 között részben el is ért. Diplomáciai eszközökkel, a nagyhatalmak – közvetve az antant egyetértésével is – visszacsatolták a Trianonban elvett területek magyar többségű részeit. Ebben a folyamatban Magyarország fő támogatója Németország és Olaszország volt, így nem kerülhette el, hogy a szövetségesei kérésének, követelésének ne tegyen eleget. Ezért került a 2. magyar hadsereg ukrán területekre, szövetségesként és nem agresszorként. Valamiért a film ezekre az okokra nem hivatkozik.

A magyar katonákat kegyetlen agresszorként ábrázolni egyoldalú, történelemhamisító és magyarellenes hozzáállás. A film még arról is megfeledkezik, hogy az ukrán parasztok nagy része nem nézte rossz szemmel az országukat ellenőrzés alá vonó németeket és magyarokat, hiszen emlékeztek a közelmúltban, 1932–33-ban megszenvedett holodomorra, ami nem természeti katasztrófa volt, hanem Sztálin és a kommunista vezetés saját népe elleni célzott agressziója, és amelynek három és hétmillió közöttire becsült polgári áldozata volt. Nem minden ukrán paraszt bújtatott volna szívesen vörös partizánokat. A magyar katonákra pedig egyáltalán nem volt jellemző a kegyetlenség és a bosszúszomj, mert nem is volt miért. Ha valakik kegyetlenek voltak abban a korszakban és abban a régióban, azok az Antonescu marsall által Ukrajnába küldött román hadsereg katonái és tisztjei, akik 1941–42-ben Odesszában közel 130 ezer oroszt és zsidót gyilkoltak meg. Vajon, erről miért nem készítenek filmet a románok, hogy díjat nyerjenek vele Berlinben?

Szomorú és felháborító, hogy szinte minden hazai és külföldi filmben mi, magyarok vagyunk az agresszorok, minket kell szapulni, miközben több valódi népirtásról és kegyetlenkedésről a művészek hallgatnak. Lengyelországban volt egy filmrendező, Wajda, aki elérte, hogy filmet forgasson a korábban ellenkező előjellel tálalt, lengyelek sérelmére a szovjetek által elkövetett katyńi vérengzésről. A magyar nézőpont és az igazság azonban még a hazai filmekben sem jelenik meg. Helyette minket ütnek-vágnak, alapvetően hamis tények alapján. Néhány dokumentumfilm mesél a mi igazunkról is – Sára Sándor még egy később elhallgatott játékfilmet is leforgathatott 1996-ban A vád címmel, megtörtént eset alapján –, de az összes többi nem ilyen hiteles, hanem a mi kárunkra hamisít.

Említhetem az Alázatosan jelentem című 1960-as filmet, a Hideg napokat 1966-ból, a Büntetőexpedíciót 1970-ből és a Hószakadást 1974-ből. Ebbe a sorba, sajnos, teljesen beleillik a Természetes fény. Az Alázatosan jelentem olyan hamis és lesújtó képet fest a magyar katonáról és tisztikarról, amilyenek sohasem voltak; és ennek a filmnek a középpontjában az áll, hogy az egyik ezredben a kommunisták után nyomoznak. A Hideg napokban a délvidéki szerb partizánokat és a viszonylag kisszámú polgári áldozatot sajnáltatják, miközben a tizenöt-hússzoros, 35-40 ezres magyar áldozatról azóta se készült játékfilm. A Büntetőexpedíció ugyan első világháborús film, de abban is a magyarok az agresszorok, és a szegény áldozatok a szerb partizánok. Azért azt meg kell említenem, hogy a partizánok is háborús hadi félnek számítanak, és annyival súlyosabb a megítélésük, hogy nem reguláris katonák, harcmodoruk pedig általában alantas és kegyetlen. Róluk is lehetne, sőt kellene kritikus játékfilmet forgatni.

A Hószakadásról, ami szintén második világháborús film, el kell mesélnem egy történetet. A film arról szól, hogy egy magyar katona gyilkosság árán elnyert szabadsága során dezertál, vagyis az egész mese deheroizáló. Egyik író, költő és újságíró ismerősöm elmondta nekem pár éve, hogy neki 1974-ben nagyon rosszul esett, amiért így mutatták be a magyar katonákat, miközben édesapja, több rokona és ismerőse vitézül helytállt a háborúban, a legnehezebb körülmények között is. Tudták, hogy miért harcolnak, nem úgy, mint Természetes fény Semetka nevű főszereplője. Ez az íróismerősöm felkereste Nagy Lászlót az Élet és Irodalom szerkesztőségében, hogy írni kellene arról egy kritikát, hogy nem mesélhetnek ilyen tiszteletlenül a 2. magyar hadsereg hőseiről és egyáltalán a katonáiról. Nagy László azt mondta, hogy teljesen egyetért vele, de nem fogja megbírálni vagy hagyni megbírálni a filmet, mert az alkotói az ő személyes barátai. A filmet Kósa Ferenc rendezte, a forgatókönyvét Csoóri Sándorral együtt írta, az operatőre pedig Sára Sándor (!) volt.

„Nem vagyunk hősök” – állítja Nagy Dénes, a film rendezője a Portnak 2021. március 15-én adott, ezzel a címmel megjelent interjújában – milyen jelképes a cikk közlésének időzítése is –, és nem is elfogulatlan a magyarokkal szemben, hanem kifejezetten igazságtalan, hiába tagadja. Hozzáállását körülbástyázza mindenféle forrással: a nagyapja vissza nem emlékezéseivel, levéltári anyagokkal, Ungváry Krisztián kutatásaival, Závada Pál azonos című regényével, amelynek egy része képezte az adaptáció alapját. Hiába, mert a tények válogatásában és értelmezésében is lehet torzítani. Ha a rendező Ungváry Krisztián és Závada Pál műveire támaszkodott, akkor sok jót nem is várhattunk a filmtől. Attól se, hogy a rendező külön kiemeli, hogy a felesége orosz, tehát nagyon megérti az egykori ellenséget, valójában csak őket érti meg. Az se segített a magyar nézőpont megjelenítésének, hogy a film magyar–lett–francia–német–belga koprodukcióban készült, a berlini filmfesztiválon pedig elnyerte a legjobb rendezés díját. – Hozzátenném, a legjobb rendezésért járó Ezüst Medvét Szabó István nyert el 1980-ban a Bizalom című filmjéért, ami lélektanilag hamisít nekünk bűntudatot ugyancsak a második világháború ürügyén. – Ajánlom szabadon továbbgondolásra, hogy e gyártók közül melyik miért érdekelt a magyarok bűnösségének odahamisításában és deheroizálásában.

A Természetes fény igazságfénye természetellenes, az általa hamisított sötét éjszaka pedig globális. Csak azt nem értem, hogy ehhez a magyarellenes propagandához miért kellett a magyar adófizetők pénzéből hozzájárulni mintegy négyszázmillió forinttal?

(A borítókép forrása Nemzeti Filmintézet)