A csillagok szerencsés együttállása

Az East együttes kiemelkedik a magyar progresszív rockzenekarok közül, Szegeden alakult még 1975-ben. Az akkori viszonyok között különösen nehéz volt betörni vidékről az élvonalba, ők voltak az Edda Művek mellett, akiknek ez megadatott a Kádár-rendszerben. A sikereik egyik fontos állomása volt a negyven éve, 1981 októberében Játékok címmel megjelent első nagylemezük, amelyen az előző évekkel ellentétben már énekest is alkalmaztak.

Az East zenekar 1981-ben Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A lakhatásukat illetően azonban már sokkal korábban meghozták a döntésüket, és egy huszárvágással 1976 őszén Csík Gusztáv akkori billentyűsük – előtte egy évig még Szakcsi Lakatos Béla is játszott náluk, akkor még instrumentális zenéjükhöz kitűnően illett a játéka, és Csík Gusztáv után Császár Ferenc is játszott billentyűkön még az instrumentális korszakukban – javaslatára bepakoltak minden szükséges holmit Móczán Péter Wartburgjába, és felköltöztek Budapestre, átmenetileg dobosuk, Király István Rezső húgának az albérletébe. Innen már lehetett kapcsolatokat építeni a monopolcégekkel, és volt értelme kilincselni, miközben persze új hivatalos munkahelyek után is néztek. Erre az időszakra Móczán Péter így emlékezik: „Szinte azonos ambícióink voltak, nagyon egy húron pendültünk, nagyon közös céljaink voltak, közösen oldottuk meg a problémáinkat, jó pár évig együtt volt albérletünk Varga Jánossal, szinte mindent közösen határoztunk el. […] Úgy gondoltuk, hogy amit mi csinálunk, az borzasztóan fontos, és olyan zenéket hallgattunk, amik inspiráltak bennünket, és amiket mi korábban egyáltalán nem hallottunk Magyarországon. A célok pedig egyre növekedtek.” A szegedi származásuknak egyébként zenei jelentősége is volt, hiszen nagyon közel esett hozzájuk az akkori Jugoszláviához tartozó Szabadka, ahonnan az élelmesebbek számos progresszívnek számító lemezt hoztak Magyarországra, s így megismerkedhettek többek között a Mahavishnu Orchestra zenéjével, ami akkoriban még nem adatott meg egy átlag magyar honpolgárnak. Első számú kedvencük azonban kétségkívül a már akkor nagy hírnévnek örvendő lengyel SBB zenekar volt, amely példát mutatott nekik a progresszív rockmuzsika irányába.

A magyar rocktörténeti hagyományok szerint Erdős Péter, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) mindenható és botfülű popcézárja nyomást gyakorolt az Eastre, miszerint csak akkor hajlandó velük nagylemezt kiadni, ha felvesznek soraikba egy énekest. Ezt Móczán Péter – aki improvizatív rockzenének nevezi saját stílusukat – határozottan cáfolja, azzal érvelve, hogy rajtuk kívül is játszottak páran instrumentális zenét, és közülük még olyanok is voltak, akiknek lett lemezük. Ezzel szemben ők 1980 táján tényleg úgy gondolták, hogy ahhoz, hogy mindent ki tudjanak fejezni, ugyan megvannak a zenei eszközeik, de szeretnék ezt kiegészíteni énekkel is. Még újsághirdetést is feladtak, hogy énekest keresnek, és olyan későbbi nagy név is megfordult náluk ennek kapcsán, mint Varga Miklós. Ő így idézte fel ezt a kis kitérőt az életében: „Meghallgattak nagyon sokakat, én is köztük voltam, a végén pedig Móczán Peti, a zenekarvezető azt mondta, hogy én leszek a megfejtés. Teljesen el voltak ájulva, odavoltak. Annyit mondtak, hogy holnap jön még egy énekes, de már annyi mindenkit meghallgattak, hogy nem látnak rá esélyt, hogy más legyen a befutó, úgyhogy készüljek fel, hogy az East zenekar énekese leszek. Ez a bizonyos másik illető Zareczky Miklós volt, aki végül az East első énekese lett, valóban kitűnő hangja volt. Másnap felhívott Peti, és ezer elnézéskérés közepette elmesélte, hogy miután két azonos kvalitású énekes közül kellett választaniuk, azért döntöttek Miki mellett, mert az ő édesanyja a MÁV-nál tudott szerezni próbahelyet. Ez akkor sokat számított. Így nem lettem az East zenekar énekese.”

Zareczky Miklós          Fotó: East-archívum

Zareczky Miklós az East együttesbe való kerülésekor dzsessz tanszakos hallgató volt, és a meghallgatáson Móczán Péter szerint az szólt mellette, hogy a többieknél sokkal jobban énekelt bluest. Persze valószínűleg az is közrejátszott abban, hogy őt választották, hogy nagyon jól illeszkedett a zenekar koncepciójába, ráadásul nagyon jól, értőn énekelt angolul. Először a csapattal 1980 októberében a Pécsi Tanárképző Főiskola nagy előadótermében lépett fel az énekes, és az újításokkor szokásos – egyébként nem jelentős – berzenkedéseket leszámítva nagy sikert arattak. Akkor még nem volt annyi énekes számuk, hogy egy egész estet betöltsenek, így korábbi munkásságukból is jócskán válogattak ennek a felállásnak az elején. Zareczky Miklós alkalmazása mellett érvelve még azt is hangsúlyozták az East tagjai, hogy számos példaképük ugyancsak énekessel lépett fel, és az East legénységének szintén nagyon fontos volt, hogy verbális mondanivalóval is megnyilvánuljanak. Ilyen előzmények után fordulhatott elő az az érdekesség, hogy az East első vokális felvétele – az 1979-ben megjelent, a Magyar Rádió 8-as stúdiójában felvett kislemezükön még nem volt ének – rögtön az első nagylemezüknek az instrumentális Nyitány utáni száma volt Messze a felhőkkel címmel. Ahogy több számuknak, úgy ennek is van egy fő témája, de odaillesztettek a végére még egy másfél perces etűdöt, mintegy átvezetésként a következő dalhoz, amelynek a Szállj most fel! címet adták. A szövegeik egyébként úgy alakultak, hogy először a külföldi progresszív bandák számait fordították le maguknak, mert érdekelte őket, hogy miről énekelnek a nemzetközileg is számontartott nagyok. Tárgyaltak ugyan több szövegíróval, de végül is úgy döntöttek, hogy ezt a kérdést megoldják házon belül, Zareczky Miklós, Varga János és Móczán Péter osztották fel maguk között a feladatokat. Az újdonsült énekes egyébként hozott magával már egy-két számot az Eastbe, ahol kezdetben hellyel-közzel elő is adták azokat, de hosszú távon kikoptak a repertoárból. A Játékok dalszövegeinek egy része úgy keletkezett, hogy a zenekar próbált Zareczky Miklós megörökölt üres házában, míg az énekes elment a közeli kocsmába, ahol nekiveselkedett, és mire hazaért, jó néhány szöveggel a kezében tért vissza.

Az East első nagylemezét, amelyen hat vokális szerzemény van, a többi instrumentális, az MHV Rottenbiller utca 47. szám alatti stúdiójában vette fel. A zenészek annyira felkészülve mentek a stúdióba, hogy a kisujjukban volt a zenei anyag, a dobos például egymaga egy szuszra játszotta fel a saját sávját, miközben ment a taktjel egy metronómról és segítség gyanánt a társai játszottak a háttérben neki egy-egy szólamot. Aztán következett a basszusgitár, majd a billentyűk és a gitár, a legvégén pedig az énekszólam. A felvételek során, ahogy az lenni szokott, kellett néhány javítást eszközölni, de a hangkép kialakításában elévülhetetlen szerepe volt az MHV hangmérnökének, Dobó Ferencnek. Az ő érdeme lett a hangzás kialakítása, a zenészek pedig könnyen szót értettek vele, amikor arról volt szó, hogy egyik vagy másik zenei részlet milyen ihletettségű, és oda milyen hangszínt vagy effekteket képzelnek el. A Gyémántmadár című számmal is így volt, amelynek viszont az a különlegessége, hogy a gitárbontogatás alapja, ahogy a dobritmusa és a basszusszólama is már megvolt a zenekar instrumentális korszakában. A billentyűfutamok és díszítések kialakítása azonban már a zenekar vokális korszakára esik, ahogy értelemszerűen a szövege is, ami megszenvedte a cenzúrát. Ahogy a zenekarvezető Móczán Péter felidézte, ők azt sem tudták, hogy a nagylemezük anyagát a Táncdal- és Sanzonbizottsággal ellenőriztette az MHV – a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy 1981-ben már azt a lemezt, amit ki akart adni az MHV, csak a formalitás kedvéért vitte el a sanzonbizottsághoz, gyakorlatilag ha ők vállalták érte az ideológiai felelősséget, akkor kiadhatták, a sanzonbizottság pedig engedélyezte az egész nagylemezt –, de végeredményben mégis az történt, hogy a zeneszám eredeti címét, ami Bíbormadár lett volna, Erdős Péterék nem engedélyezték, így lett belőle Gyémántmadár. Ez az eset azért érdemel külön is említést, mert rámutat a kádári–aczéli kulturális kontroll működésére, ugyanis a zenekarral senki nem közölte, hogy miért nem fogadták el a Bíbormadarat, csak utasították őket arra, hogy adjanak más címet neki. A zenészek pedig csak találgatták, hogy ugyan miért is lett letiltva a Bíbormadár, s így maguk között arra jutottak, hogy a bíbor jelző a cenzorok szemében értelmezhető volt a kábítószerek hatásaként vagy alkalmazásaként (erre akkoriban előszeretettel hivatkoztak más számoknál is, ennek fényében viszont igazán nagy talány, hogy miért engedték az LGT-nek a Bíbor kéz, és az Omega Bíbor hölgy című számait, s ezek után már nem meglepő, hogy a P. Box A zöld, a bíbor és a fekete című szerzeménye esetében sem volt tapasztalható pártállami averzió a bíbor kifejezéssel szemben). 

Móczán Péter szerint arra, hogy az első nagylemezük szövegei milyen ihlet alapján születtek, nincs magyarázat. Azt azonban tudja, hogy az az öt ember, akik akkor 1981-ben a Játékok című nagylemezt készítették, nagyon egymásra volt hangolva, és még a Messze a felhőkkel című számuk szövegét is, amit Varga János hozott nekik az egyik próbára, változtatás nélkül mindenki elfogadta a bandában. Az East esetében az első nagylemezük kiadása nem az addig hosszú évek alatt felhalmozott muníció ellövését jelentette, hanem vadonatúj dalok összességét, amelyek korszakos jelentőséggel bírnak. A csillagok szerencsés együttállása segítette az együttest, hogy ők is csillagok lehessenek, még ha nem is olyan harsányak, mint pályatársaik, ugyanakkor legalább olyan értékesek.

Borítókép: az East zenekar 1981-ben. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás