A magyar könnyűzenei élet a nyugati piac meghódításában a lengyelekkel állt versenyben, de a hetvenes évek közepén mögöttük kicsit elmaradt. Északi barátainktól a hetvenes években néhányan a populáris zenei szcéna képviselői közül már nyugodtan vehettek rendszeresen retúrjegyet az Egyesült Államokba, akár egy teljes esztendőt is eltölthettek ott, nem esett bántódásuk. Nálunk az LGT jutott el a tengerentúlra, de az ismert körülmények – Barta Tamás, majd Laux József disszidálása 1974-ben és 1976-ban – nagyban közrejátszottak abban, hogy a magyar pártállami kultúrpolitika egy időre jegelje az efféle ambíciókat. Mindezek ellenére Pentz Zsolt, az NKI könnyűzenei osztályvezetője a Kulturális Minisztériumnak írt jelentésében megfontolandónak nevezte a lengyel vállalkozás végrehajtását a magyarok számára is, ám ezt a gondolatot a felettes kormányzati szervek lesöpörték az asztalról. Előre sejtve ennek a felvetésnek a kudarcát – egy interjúban több évtized távlatából ő is úgy gondolta, hogy ennek semmi realitásalapja nem volt –, mintegy kárpótlandó a hazai muzsikusokat, ugyanebben az 1976-os beszámolóban az osztályvezető megemlítette a varsói dzsesszfesztivált, ahonnan több lengyel zenésszel és együttessel egyeztetett időpontot magyarországi fellépésekre.
Az Interkoncert ugyanakkor megmaradt a vasfüggönytől keletre lévő országok fő ellátójának, és ezzel együtt a magyar vendéglátóipari zenészek is élénk forgalmat bonyolítottak le a térségben, ahol az NKI-alkalmazottak félévente gondosan ellenőrizték munkásságukat. Horváth József, a monopolcég igazgatójának állítása szerint 1974 óta évente két-három olyan játszási helyszínt is találtak körútjaik során, amelyeket alkalmatlannak minősítettek „a magyar kultúra terjesztésére”. A kétes hírű lokálok helyett ezért igyekeztek inkább a szállodákban elhelyezni minél több magyar vendéglátós muzsikust. Ezzel párhuzamosan a szocialista országba irányuló exportot megduplázták, 1973-ban még csak 8,4, 1976-ban már 17,1 százalék volt a baráti államok aránya a magyar vendéglátóipari élőzene exportjában. Ahhoz pedig, hogy minél nagyobb hatékonysággal tudják kiajánlani a magyar zenészeket, még 1975-ben megalapították az NKI önálló vendéglátóipari csoportját.
Lengyelországban az élvonalbeli magyar pop-rock zenészek is megtalálták a számításaikat, ebben a baráti országban szinte minden fontos magyar zenekart felléptettek ekkoriban.
A Pentz-jelentés is meg volt elégedve a magyar muzsikusok teljesítményével, hiszen mindenütt, még a nagyobb sportcsarnokokban is szinte kivétel nélkül telt házas előadásokat tartottak, problémaként egyedül a Skorpió-turné elmaradását említette, amit 1976 tavaszán pótoltak. Még a lengyel televízió szilveszteri adásaihoz is exportáltak énekeseket, Bódy Magdit és Szűcs Judithot küldték ki, hogy képviseljék hazánkat. A legnagyobb anyagi hasznot azonban egyértelműen a Generál hozta 1975-ben Lengyelországban, összességében több mint egymillió forintot termeltek a magyar monopolvállalatnak. A számtalan fellépés miatt ugyanakkor Pentz Zsolt megfogalmazása szerint egyfajta „túljátszottsága” lett a Generálnak, ezért taktikát változtattak, és 1976-ban már a Piramist küldték a lengyeleknek, ami persze egy kis csel is volt, hiszen a frontember, Révész Sándor szintén a Generálból jött. A lengyeleknél rajtuk kívül óriási sikert aratott az Omega, az LGT, a Mini, a Hungária és a Gemini. Furcsa hozzáállásról tanúskodik, de az NKI több dzsesszformációt inkább Csehszlovákiába, és nem Lengyelországba küldött 1976-ban, ami mögött persze az a megfontolás is állhatott, hogy Lengyelország már különben is telített volt a dzsesszel. Mellettük szólt volna viszont, hogy mivel nagyon jól ismerték ezt a műfajt, könnyedebben be is fogadhatták volna. Mindenesetre Szabados György és Kőszegi Imre ekkor Csehszlovákiában játszott, ahogy a tőlük zenei stílusban jelentősen eltérő Benkó Dixieland Band is. Az NKI egyébként mindent megtett annak érdekében is, hogy a határon túli magyarok számára szervezett műsorokat monopolizálja, ahogy arra a rezsim nekik felhatalmazást is adott, így az Országos Szórakoztatózenei Központtal (OSZK) és az Országos Rendező Irodával összefogva, és természetesen az őket felügyelő tárca vezetésével 1975. december 11-én a Szórakoztatózenei Művészeti Tanácsban közösen arról határoztak, hogy több zenészt küldenek a határon túli magyarokhoz. Mindezt annak ellensúlyozására tették, hogy akkoriban elharapóztak a magánszervezésű haknik, melynek során a Vajdaságban és a Felvidéken magyar zenészeket léptettek fel.
A hazai könnyűzenészek nyugati felléptetése tehát nem állandó külképviseleti irodákon keresztül, hanem itthonról, levelezések, illetve kisebb részben kiutazásokkal végrehajtott tárgyalások útján valósult meg. Paradox módon még a Magyarok Világszövetségét is bevetették, hogy a kanadai és az USA-beli emigráns magyarokat vagy az NSZK-beli fürdőhelyeket elérjék, és a tánczenészeket, valamint a cigányzenekarokat Nyugatra juttassák. Első ránézésre úgy látszik, hogy ez esetben nem számított az ideológia, leginkább csak a bevétel, amelynek növelése érdekében még a marketingfogásoktól sem rettentek meg, az NKI ugyanis a Kulturális Minisztériumnak írt jelentésében a piackutatás szükségességét hangoztatta. A dokumentumban azonban kibújik a szög a zsákból, amikor azt írják, hogy ennél mégiscsak sokkal fontosabb szempont volt a zenészek ideológiai megszűrése: „A két intézmény (OSZK és NKI) mindkét műfajban igényli a tartalmilag silány (szöveg és zene), politikailag káros, soviniszta érzelmeket tükröző anyag kiiktatását.”
Borítókép: Miskolc, 1973, a Generál együttes és a Mikrolied vokál fellépése. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás
