Nagylemezes örökmozgók lettek

Hosszú várakozás előzte meg azt, hogy a fekete báránynak kikiáltott, és akkor már ezen a néven nyolc éve működő örökmozgó Perpetuum Mobile-nak, azaz a P. Mobil együttesnek végre nagylemeze lehessen, de ez negyven éve, 1981 őszén megvalósult, Mobilizmo címmel kiadták korongjukat. A zenészek és a rajongók egyaránt kiéheztek erre, a kényszerű várakozás során pedig egy sokszínű, ugyanakkor esztendőkön keresztül érlelt hanganyagot tettek le az asztalra a banda tagjai. A magyar Deep Purple-t sokféle módon érték retorziók a Kádár-rendszerben – számos tagcseréjük is egyebek mellett ennek tudható be –, így már az is csodaszámba ment, hogy egyáltalán megkapták ezt a lehetőséget a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) mindenható és sokszor kétszínű játékot űző uraitól.

Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Mai szemmel nézve, az internetes letöltések és a felgyorsult információáradat korában már szinte alig érthető, miért is vágytak annyira a zenekarok nagylemezre. Egyrészt ez presztízskérdés volt számukra, hiszen így lehetett bejutni az első vonalba, másrészt a zenészszakma úgy tartotta, az Országos Rendező Iroda (ORI) csak akkor foglalkozott komolyabban egy előadóval és úgy vitte önálló turnéra, ha már volt nagylemeze, mert ez jelentette a garanciát arra, hogy tartalmasan meg tud tölteni egy egész estés programot. Persze a P. Mobilt a nagylemeze megjelenése után sem ölelte keblére a hatalom, nem vitték őket főzenekarként ORI-országjárásra, és később még a százezer eladott példány után járó aranylemezből is csak egyetlenegyet (!) kapott a hattagú zenekar, de azért legalább elmondhatták, hogy bevették Jerikó falait, még akkor is, ha ez időnként már-már teljesíthetetlen feladatnak látszott.

A zenekar korábban tartott is attól, hogy soha nem lesz nagylemezük, mert sokszor hallották vissza a lemezgyáriaktól, hogy nekik már megjelent három kislemezük (ez valóban így volt, 1978 és 1980 között évente kiadtak egyet-egyet), amelyeken szerepeltek a legjobb számaik, így okafogyott a nagylemez forszírozása. Szerencsére nem így lett, a korabeli közönség és az utókor legnagyobb örömére immáron nemcsak kalózkazettákon lehetett hallani őket, hanem haza is vihették a zenéjüket lemezeken. Annyira persze nem szerette őket Erdős Péter botfülű popcézár, hogy rögtön az MHV Rottenbiller utcai stúdiójába vezényelte volna a csapatot, hanem kiosztotta a feladatot az 1980 óta más zenekaroknak is bérmunkát vállaló, nagy újításként magánkézben lévő Omega-stúdiónak, így a hangmérnökük a jó emlékű Nemes László lett. Az anyagiak szempontjából sem volt persze közömbös a nagylemez megjelenése, de azt tudni kell, hogy még a nyolcvanas években sem kapott mindenki előadói jogdíjat, aki szerepelt a lemezen, ez csak az MHV-val exkluzív szerződésben állókat illette meg, akik nagyon kevesen voltak, a P. Mobil pedig „természetesen” nem tartozott közéjük. Az LP-ken szereplők egyszeri alkalommal úgynevezett percdíjat kaptak a zene feljátszásáért, ami elhanyagolható összeg volt, ezenkívül a szerzőknek folyósítottak a Szerzői Jogvédő Hivatalon keresztül szerzői jogdíjat. Emiatt alakult ki az a szokás, hogy nemcsak azoknak a neveit jelentették be szerzőként, akik ténylegesen írták a dalokat, hanem minden zenekari tagot, akiknek így jutott az eladott lemezek és általában véve a játszottság után is némi jogdíj. A P. Mobil ebből nem csinált kabinetkérdést: három szám (A Főnix éjszakája, Örökmozgó, Rock ’n’ roll) kivételével, ahol az 1980-ban kilépett Bencsik Sándor gitáros volt a szerző, mindegyiknél feltüntették az összes zenészt szerzőként, annyi különbséggel, hogy a felsorolásban mindig azt írták az első helyre, akitől az adott zeneszám ötlete származott. A szövegíró az összes szám esetében Schuster Lóránt volt, kivéve a bombasztikus Alkohol bluest, amelynek prózája egy „idézet” volt egy szociológiai kötetben közölt falfirkából (ezzel van összhangban a lemez hátsó borítója, amely egy presszó előtt állva ábrázolja a zenekart).

A nagylemez nyitódala, A Főnix éjszakája az egyik legősibb P. Mobil-szám, ami erre a lemezre felkerült (már a P. Mobil elődzenekarának számító Gesarol is játszott hasonló témájú számot Fekete madár címmel, de ennek zenéje teljesen más volt, mint A Főnix éjszakájáé). 1975 körül keletkezhetett, egy 1976-os demófelvétel tanúsága szerint még billentyűk nélkül, ámde két gitáros felállással játszották, ugyanis Lengyel Gábor is szerepelt rajta, aki gitárja mellett hegedült is a számban. Külön érdekesség, hogy nagyjából ezekben az időkben a P. Mobil egy fúvós szekcióval kiegészített blokkot is játszott az egyik koncertjén, amelyben helyet kapott A Főnix éjszakája is, immáron fuvolával (!) kiegészülve. Akkoriban ez a hard rock stílusában meglehetősen szokatlan, valószínűleg úttörő vállalkozás volt Magyarországon. A dalt énekelte Szegváry Gábor is abban a rövid periódusban, amikor nem Vikidál Gyula volt a zenekar frontembere, és végső formátumát Cserháti István billentyűs 1977-es csatlakozásával nyerte el. A szöveg is átesett változtatásokon, 1978-ra nyerte el végső formáját, amely nemcsak a mindig, minden körülmények között újjáéledő madárról, és így áttételesen az élet végtelenségéről szól, hanem éppen ennek ellenkezőjéről, a háborús pusztításokról is. A P. Mobil-koncerteken pedig a közönség is gyakorta megemlékezett a számról, amikor másik két nóta címével egyetemben rigmusként kiabálták, hogy „A hajsza, a gálya, a Főnix éjszakája”.

Az LP második nótája, a Billy, a kölyök is több verziót megélt, eredetileg Lőj rám! volt a címe, és első változatának mind a zenéjét, mind a szövegét Vikidál Gyula írta. A cenzúra azonban túlságosan militánsnak ítélte meg, ezért szó sem lehetett erről a címről, így lett belőle Billy, a kölyök, amit a Pat Garrett és Billy, a kölyök című 1973-as westernfilm ihletett, s amelynek történetében a korábbi két barát egymás ellenségeivé válik. Nem nehéz észrevenni az áthallást az 1980. szeptember 15-én az együttesből távozó két zenésztárssal, Bencsik Sándorral és Cserháti Istvánnal kapcsolatban. Ez a szám is több metamorfózison esett át, mire elnyerte azt a formáját – a Lőj rám! bemondást a hagyomány szerint az akkor a P. Mobillal szoros kapcsolatot ápoló Várszegi Gábor, a Gemini együttes vezetője találta ki –, amit a nagyközönség megismert az 1981-es lemezen: szövegében és zenéjében is megváltozott a verzék teljes egésze, míg a refrén új tempót kapott, de a szövege és lényegében a dallamvezetése is maradt. (Vikidál Gyula Maradsz, aki voltál című szólólemezén mindenesetre az 1977-es eredeti verzióhoz nyúlt vissza 1990-ben.) Külön kuriózum, hogy egy Ferrum nevű osztrák banda is feldolgozta – vagy leginkább plagizálta – ezt a számot Shoot me! címmel, sokkal gyorsabban játszva, mint az eredetit – ami nem tett jót a darabnak –, sőt 1979-ben még kislemezen is megjelentették. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy amikor az MHV éber őrei letiltották ezt a dalt az aktuális P. Mobil-kislemezről (helyette az Utolsó cigaretta került fel a kislemez B oldalára annak ellenére, hogy Vikidál Gyula átírta a szöveget és az MHV is javasolt egy másik címet, ez lett volna a Nem segít a szó), akkor éppen a vasfüggöny másik, nyugati oldalán ellopták ezt a számot és egy független kiadónál megjelentették. (Becsületükre legyen mondva, az osztrák zenekar félig magyar volt, nyilván ott élő emigráns családok sarjai lehettek.)

A Szerettél már, szamuráj? klasszikus középtempós hard rock nóta, furcsamód egy kicsit a négy évvel későbbi visszatérő Deep Purple-album címadó számát idézi, illetve előlegezi meg. Nem slágeres, talán nem is tartozik a legismertebb P. Mobil-számok közé, mégis, amikor eljátssza a zenekar, mindig nagy sikert arat. Az előbbihez hasonlóan ezt a számot is egy film hozta elő a zenészekből, Kuroszava Akira A vihar kapujában című alkotásáról van szó, amelyben egy gyilkosság történéseit mesélik el különböző szemszögekből. A dal ugyanakkor azt az alapigazságot mondja ki, hogy a nő szerelme azé a férfié lesz, aki erősebb, aki a kardját jobban forgatja. A Varjúdalban Schuster Lóránt „vokálozik”, s ezt egy alkalommal vicces kedvében azzal indokolta, hogy ő az énekesek varjúja, amely – sokak megrökönyödésére – úgyszintén énekesmadár, mint mondjuk a sárgarigó, csak éppen nem olyan szép a hangja, mert az énekesképzőt levelezőn végezte. Ez a dal is a zenekar őstörténetének egy darabja valahonnan a hetvenes évek közepéből, ennél közelebbit nemigen lehet megállapítani. Az viszont biztos, hogy az első, ma is ismert demófelvétel erről a számról 1976-ból való, de a szöveg öt év alatt generálfelújításon ment keresztül, a verzék szövegére rá sem lehet ismerni, és a refrén is alaposan megváltozott. Hogy mennyire kereste ennek a számnak az igazi formáját az együttes, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy már az erről készült első demó és az első koncertfelvétel szövege között is van kétsornyi változás. Vikidál 1979-es távoztával átmenetileg lekerült a koncertprogramról, majd 1980-ban újra játszani kezdték, de a lemezkészítési lehetőséggel nyerte el végső formáját. A szám ritmizációja és hangszerelése adja a lehetőséget a basszusgitáros kiteljesedésének, amelynek szép példája volt, hogy amikor 1984-ben Kékesi Bajnok László – civilben Vikidál Gyula sógora – tízéves jubileumát ünnepelte a P. Mobilban, lehetőséget kapott egy basszusszólóra, ami egyben a felvezetése is volt a számnak. A Varjúdal amiatt is különleges a P. Mobil-életműben, mert ez az egyetlen dal, amit egyik változatában, a Színe-java című lemezükön egyedül énekel végig Schuster Lóránt.

Az A oldalt az együttes életművének esszenciája, az Örökmozgó zárja, ami nyolcévnyi vajúdás után került fel a nagylemezre, és eredetileg a Kintornás szerencséje című „rockoperett” része volt, ami egy külvárosi rockzenekar és egy kintornával vándorló művész közös sorsáról szól. A nyolcévnyi nagylemez előtt korszak a szám szempontjából mindenképpen fejlődésnek tekinthető, főleg a szöveg tekintetében. Külön érdekesség, hogy még az énekesnővel, Huszár Györgyivel való felállás rögzítette az első demóverziót, amiben Losó László is énekelt és basszusgitározott (őt később nagyon rövid ideig a Karthago alapító tagjai között is ismerték, majd Ausztriába disszidált, miután odanősült, és így nyolc évig svájci vendéglátóhelyeken játszott, majd öt éven keresztül DJ-ként dolgozott Svájcban; 2015-ben költözött haza Magyarországra). A B oldal első száma a lemezcímadó Moblizmo, ami egyenes ági folytatása az Örökmozgónak, logikus szerkesztés után nyerte el helyét a nagylemezen. Sodró lendületű, mindent vivő dal, egyes kritikai megjegyzések szerint lehetett volna ez is a nyitó- vagy a zárószám a lemezen. Sárvári Vilmos gitáros a rock and roll sémának egyfajta kifordítását játssza nagyon húzósan, amit a ráépülő billentyűfutamok spékelnek meg, s ez a hangszeres középrészben válik igazán érzékelhetővé. A dal és így a lemez címét állítólag az adta, hogy a pártállam idején elharapózott a különböző „izmusok” felemelgetése, és ennek spanyolos változatával akartak üzenni nemcsak a rajongóiknak, hanem a szemüket rajtuk tartó hatalom képviselőinek is. Egy átlagember életútját követi a szám az ifjúkortól az öregségig, amelynek vége szinte mindenki esetében ugyanaz: „Jön az orvos, jön a postás/Nem jön senki, senki más”. 

A következő számnak nemes egyszerűséggel az a címe, hogy Rock ’n’ roll, ami nem meglepő módon tényleg ezt a sémát járja körül zeneileg. A koncerteken Schuster Lóránt ennek felkonferálását használta fel a közönség hergelésére, amikor belekiáltotta a mikrofonba, hogy „Jaj neked, rock ’n’ roll!”, majd a gitárszóló alatt fergeteges táncot járt (és jár még ma is). A dal fő mondanivalója persze az, hogy jöhet bármilyen idő, a rock ’n’ roll mindig is életben marad, és valahol benne van az is, amit Schuster Lóránt előszeretettel hangoztat koncerteken és a közéletben egyaránt: „A rock örök és elpusztíthatatlan!” Majd jön a nagylemez kakukktojása, ami kezdetben kisebbfajta tanakodásra adott okot a zenekarban, nevezetesen azt, hogy egyáltalán ebben a formában eljátsszák-e, de végül is bizalmat szavaztak neki. A rendkívül deprimált Átlagember című szám a hétköznapi sorsok kilátástalanságát állítja középpontba mindössze annyival, hogy Schuster Lóránt a magyar gazdaságra és életszínvonalra vonatkozó adatokat olvas fel a KSH 1981-es kiadványából, tehát nem véleményt fogalmaz meg a Kádár-rendszerrel szemben, hanem szembesíti azt a puszta adatokkal. 

Az Asszonyt akarok!-nak is hosszú előtörténete van, és ami a legérdekesebb ebben a számban, hogy eredetileg teljesen más dallammal játszották, majd amikor Bencsik Sándor és Cserháti István távoztak a bandából, az új billentyűs, Zeffer András teljesen más zenei témáját kezdték játszani az első koncerten még kamuangollal, amihez a későbbiekben hozzáillesztették azt a szöveget, amit előtte alaposan átírtak az eredetihez képest, igazából alig lehet ráismerni. Egy kisebbfajta botrány is kapcsolódik ehhez a számhoz, mert a koncertek koreográfiája szerint itt Schuster Lóránt nőnek öltözött be, és jól megjátszva a ledér hölgyet kellette magát az együttes tagjainak. A szocialista prüdéria nem ismert határokat és a tréfát sem, mert emiatt a zenekarvezetőt határozott időre letiltották a színpadról, amit a P. Mobil showmanje úgy oldott meg, hogy a színpad mellől konferálta fel szilenciumának idején a számokat. A nagylemez utolsó előtti száma, az Oh, yeah (az eredeti bakelit nagylemezen tévesen jeah-nak írták!) akár még tetszhetett is a kommunista apparatcsikoknak, mert beleérthették a „klerikális reakció” kritikáját, holott egyáltalán nem erről volt szó. Épp ellenkezőleg, legalább már beszélhetett a bibliai teremtéstörténetről – igaz, humoros gegekkel ellátva – egy rockzenekar is. A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy John Lennon merényletben lelt tragikus halála ihlette a dalt, amit ennél fogva a negyvenévesen elhunyt legendás zenész, valamint a teljes Beatles emlékének ajánlottak. Az utolsó, paródiának szánt Alkohol blues oldja a lemez dramaturgiai feszültségét, egy kis scherzónak fogható fel, amelynek a végén a „történet” szerint a baracskai fogházban köt ki az ember, ha sokat iszik. A dalt egy szál zongora kíséri, miközben az együttes tagjai borízű hangon vokálozva éneklik, hogy „Söröcske, borocska”, a legvégén pedig Schuster Lóránt zárja a témát a „Baracska” bemondással. Hatásos végszó egy sokáig küszködő magyar rockzenekartól.

Borítókép: P. Mobil együttes. Tunyogi Péter, Schuster Lóránt, Zeffer András, Sárvári Vilmos, Kékesi László, Marecky István a Nyugati (Marx) téri aluljáróban 1981-ben. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás