– Amióta Budapestre került a kép, azóta olyan nagyon-nagyon sok érdekes dolog nem történt vele – mondja Mátrai Erik képzőművész, aki gyerekeknek szervezett nyári táborban mutatta be Raffaello Esterházy Madonnáját –, de ez a rablás, ez mindenképpen egy olyan kis fontos esemény volt, amit a gyerekek érdekesnek találtak. Ez a „kis fontos esemény” – a Szépművészeti Múzeum 38 évvel ezelőtti kirablása – az évszázad műkincsrablásaként vonult be a történelembe. Egy ország döbbent meg, amikor kiderült, hogy 1983. november 5-én hét képet – köztük az említett Esterházy Madonnát – tulajdonítottak el az éppen felállványozott Szépművészeti Múzeumból. A felbecsülhetetlen értékű festmények, amelyeket egy olasz bűnbanda és magyar segítőik vittek el, viszonylag gyorsan előkerültek és visszajutottak Magyarországra. A nyomozás és a nemzetközi összefogás, tekintve a korszakot és az akkori viszonyokat és lehetőségeket, túlzás nélkül nevezhető bravúrosnak.
A Kádár-rendszer által sugallt kiemelkedő közbiztonsági helyzethez képest a betörés és annak körülményei – az épület fel volt állványozva és egyetlen biztonsági őr vigyázta a múzeumot, akinek mozgása előzetesen jól kifigyelhető volt, illetve a jelzőrendszer is már korábban meghibásodott, továbbá az elkövető külföldi és magyar állampolgárok mindegyike, enyhén fogalmazva, a zavarosban halászott – mély megdöbbenést okoztak.
Az ügyben a korszak valamennyi visszássága tetten érhető: érdektelenség, fásultság, motiválatlanság, miközben a hivatalos jelentések tele voltak dicshimnuszokkal. A rablás rádöbbentette az ország vezetőit, hogy a vasfüggöny ellenére a nyugati világot nem tudják megállítani, a globális műkincs-kereskedelem, a nemzetközi biztonság és együttműködés a mindennapok részévé fog válni.
Érdekes következménye volt a történetnek, hogy a sikeres nyomozás után –1945 után először –, 1984-ben Budapestre látogatott Bettino Craxi olasz miniszterelnök. Volt aztán ennek a látogatásnak egy olyan, hivatalosan soha meg nem erősített következménye is, hogy az egész ország a maffia szerepéről kezdett beszélni. Nyilván ezt a szálat megerősítette az is, hogy az esetet rekordgyorsasággal lezárták, az elkövetőket pedig nem adták ki Magyarországnak.
Végleges válaszokat hiába remélünk Gilberto Martinelli filmjétől, bár a betöréstől a képek megtalálásáig igyekszik felgöngyölíteni az ügyet. Megválaszolatlan kérdések viszont vannak bőven. Miközben az egykori résztvevők visszaemlékezései – kiegészülve azokéval, akik nem vállalták a szereplést – látleletet is nyújtanak a nyolcvanas évek Magyarországáról, a néző hiányolja a görög szál elvarratlanságát (miért engedték át az olasz bűnözőket a rabolt képekkel), a román titkosszolgálatok szerepének felfejtését (akik szintén futni hagyták a bandatagokat).
Vannak a dokumentumfilmben érdekes és elgondolkodtató pillanatok, kijelentések. Például, amikor az olasz bandavezér méltatlankodik, hogy igazán nem értetették, hogy mire volt az a nagy felhajtás: „Csak egy lopás, számunkra csak egy lopás volt” – mondja kedélyesen. Arról nyilván nem mesél, hogy a dobálás és egyéb mostoha bánásmód miatt milyen szinten sérültek a műtárgyak (erről viszont beszámol a filmben Moré Miklós restaurátor). Egy másik bandatag rezignáltan nyilatkozik, hogy igazán nem akartak senkinek sem ártani, nem akarták a magyarokat megbántani. Sajnálkozik, hogy miközben ők elég olcsón megúszták, magyar segítőik kemény börtönéveket kaptak. Na, de miközben az egyik gazember mély megbánást tanúsítva, mintegy bocsánatot kér a magyaroktól, a már említett bandavezér így zárja a nyilatkozatát: „Amit a mai napig nem értek, az az, hogyan kerültek azok a festmények a magyar múzeumba: ellopták tőlünk vagy megvették őket?”
A film Budapesten a Cinema MOM-ban és a Kino Cafe moziban látható, emellett többek között Miskolcon, Kecskeméten és Jászberényben és vetítik.
Borítókép: korabeli karikatúra a rendőrség tehetetlenségéről (Rajz: Várnai György)
