„Csórók” vagyunk, de boldog csórók: tele reménységgel

– A munkájukat szenvedéllyel szerető televíziósok vagyunk, tizenéve tudósítjuk Székelyudvarhely térségéből a Magyar Televízió (MTVA csatornáinak) nézőit. Idejét sem tudjuk pontosan, mióta dolgozunk együtt, de 2007-ben már biztosan forgattunk, önálló tudósítói stábként azonban öt éve dolgozunk együtt. Mindketten művészi beállítottságot hozunk az előző életeinkből – mondja Magyari Tekla. A szerkesztő-riporter művészeti egyetemet végzett, Simó Csaba pedig képzőművészetet tanult – és ez meg is látszik a látásmódján, az operatőr-vágói munkáján.

Három vezérelv: igényesség, kitartás, alázat

– Hatalmas szerencsénk, és hálásak is vagyunk érte a sorsnak, hogy vannak még olyan magazinműsorok, amelyek nyitottak a miniportréinkra, hogy nemcsak híradózni lehet és gyors tartalmakat gyártani, hanem van helye és piaca a lassabb, ráérősebb, igényesebb tartalmaknak is. De

legfőképpen a szabadságunkért vagyunk hálásak: hogy akkor és annyit vállalunk, amennyit éppen megbírunk, hogy a témáinkat magunk választhatjuk

– ez akkora szabadság, amit sosem tudunk eléggé megköszönni a sorsnak. Ugyanakkor az emberek bizalmáért is hálásak vagyunk, akik beengednek az életükbe, akik megbíznak bennünk, a szakmai tudásunkban, a vállalásainkban. Merthogy értékrendünk szerint a megbízhatóság az egyik legfőbb érték, és azt csak egyszer lehet elveszíteni. Úgyhogy a szavahihetőségünkre, az ígéreteinkre, a vállalásainkra, mint méregdrága igazgyöngyre, úgy vigyázunk. Annál is inkább, mert nem mindenhol jó a sajtósok megítélése, mi épp ezért is szeretnénk elsősorban emberek maradni, mindenáron. 

A tévés is ember – sőt, elsősorban az

– Volt is például olyan esetünk – három éve a 450 éves erdélyi vallásszabadságnak emléket állító, 450 kilométeres lovaszarándoklatról forgattunk dokumentumfilmet –, amikor az indulást követő első tíz percben elvágta az egyik ló a lábát egy itatónál. Huszonéves Lada Nivával kísértük a lovasokat erdőn-mezőn keresztül. Ömlött a vér a szegény ló lábából, Csaba azonnal eldobta  a kamerát, seperc alatt ott termett az elsősegélydobozzal, szó nélkül kötözte a ló lábát, még leszállnia sem volt ideje a lovasnak. Az izgalmakról, persze, egyetlen képkocka sem készült, hisz egyébbel volt elfoglalva az operatőr. Ami – ha dokumentumfilmesként nézem – mondhatni, nagy hiba, de

számomra sokkal fontosabb, hogy elsősorban Ember volt, és csak másodsorban dokumentarista

 – meséli Tekla. – Ugyanakkor az is alap, hogy ha nehéz sorsú gyerekekről forgatunk, nem jövünk el anélkül, hogy meg ne kérdeznénk, mivel tudunk segíteni, és amikor tehetjük, a magunk szerény eszközeivel – legtöbbször élménnyel, máskor egyébbel –, de segítünk rajtuk. Mert hisszük, hogy mindazért a jóért, amit az élettől kapunk, adni, adni és adni kell. Segítséget, támaszt, információt – kinek mire van szüksége. 

Munka közben, egy kisgalambfalvi székely asszony századik születésnapján. Fotó: Erdély Bálint Előd

Fontos a pénz, de korántsem elsőrendű

– Minden egyes munkánkat egy kis alkotásként fogjuk fel, és a lehető legszebb produktumokra törekszünk. Nem sajnáljuk az időt és energiát az aprólékosságra, elsődleges szempontunk a munka minősége. Ha igazán jó – és nem csak elfogadható – végeredményt akarunk, nem lehet megspórolni a munkát – szerencsére mindketten ezt valljuk. (Olykor, amikor már a nagyon sokadik órája pepecselünk egy pár perces kisfilmmel, felsejlik, hogy ehhez a gyors műfajhoz lehet, hogy túlzottan igényesek vagyunk.) Nem tudjuk elképzelni – egyelőre –, hogy csak pénzért dolgozzunk. Nagyon fontos a pénz is, de korántsem elsőrendű.

Sokkal fontosabbnak érezzük az alkotás örömét, a célokat, amelyeket szolgálunk, a szabad alkotást. Mai értelemben tehát „csórók” vagyunk. De a munkájukból rengeteg energiát merítő, boldog csórók.

Az első saját kameránkat például a nyugdíjas édesanyám banki hiteléből vettük – merthogy akkoriban, bejegyzett munkahely nélkül Romániában még hitelt sem kaptunk – magyarázza a kezdeteket Tekla. Máig huszonéves autókkal járunk, technikai fejlesztésékre egy-egy fesztivál nyereményéből telik, amikor telik. De nem panaszkodunk. Mert rengeteg elégtételt, erőt, sikerélményt kapunk. Ugyanakkor rajongásig szeretjük Székelyföldet, azt a miliőt, amibe születtünk. Tudatos törekvésünk mindazt megmutatni, amit a székely falu még ad, ami a régi világból megmaradt, ami követendő, ami szép kezdeményezés, hátha mások is kedvet kapnak az értékmentésre, a jóra. 

A Székelyföld peremvidékének számító Székelyszenterzsébeten. Fotó: Mihálydeák Antal

Számunkra egy híd a Kulturális filmek fesztiválja

A kezdetektől részt veszünk a Kulturális filmek fesztiválján, mi több, az első fesztivál fődíját is mi vihettük haza 2014-ben, A szerencse kovácsa című kisfilmünkkel. 

Aztán A karnagy című filmért még egy fődíjat nekünk ítélt a zsűri néhány év múlva.

Szeretjük a fesztivál családiasságát, itt van alkalmunk évről évre találkozni a kárpátaljai, felvidéki és vajdasági kollégákkal, a fesztivál egyfajta híd – vagy inkább emberi léptékű palló – az elszakított országrészek kreatív alkotói között. És hogy

ezekről a nyár végi napokról meghatározó szakmai tanácsokkal, egyfajta gyorstalpaló filmes képzéssel térünk haza – mint például idén Buglya Sándor Balázs Béla-díjas filmrendező jóvoltából is – csak hab a Találkozások tortájának cseresznyéjén.

Nagybetűs Találkozás, mert itt valóban igazi, emberi találkozások zajlanak.

Fától fáig haladunk

Idei különdíjas kisfilmünk, a Fától fáig a Csíkcsomortánban élő képzőművész, Csomortáni Gál László miniportréja. Az ízig-vérig székely festőnek lételeme a föld, a fa, az állatok közelsége és a székelyföldi falu népi hagyományai. Voltak már kiállításai Európa és az Egyesült Államok több nagyvárosában, régi fákra festett alkotásait megcsodálták Los Angelestől Koppenhágáig, Oslótól New Yorkig sok helyen a világban, a Magyar Művészi Akadémia székelyföldi ösztöndíjasa mégis villanyáram és luxuscikkek nélkül él, egy XIX. századi székely parasztházban.

Mint vallja a filmünkben is, el sem tudja képzelni, hogy máshol alkosson, teljesen hiteltelen volna.

Hogyha nem él benne az ember, nem érzi át az éjszakának a csendjét, a környezetet magát, hogy fából épült minden, akkor miről beszél? Minden megvan körülöttünk, hogyha figyelmesek vagyunk rá. Nem kellene, hogy az emberek az idejüket arra áldozzák, hogy mit honnan tudok összegyűjteni külföldről, mert itt vannak körülöttünk az értékeink

– fejti ki a kisfilmben. Képzőművészként ugyanis egy régi világ értékeit próbálja menteni, a fára festett alkotásait az anyag természetes erezete és színvilága ihleti.

Láthatjuk a csűrjeink oldalán a megvörösödött deszkákat, hogy milyen szép azoknak a színe és az erezete. És amikor láttam, hogy dobják ki a régi bútordarabokat, vagy ezeket a deszkákat tűzre vagdalják össze, úgy éreztem, ez nekem a hivatásom, én ezeket meg kell mentsem. Sőt úgy kell megmenteni, hogy tovább éljenek. Mert ha én csak gyűjtögetem, az még nem mentés… Szimpatikusak az amerikai nagyvárosok, ahol voltak kiállításaim, valószínű, hogy üzletileg hasznosabb volna ott élni, de mint élet, biztos vagyok benne, hogy ez a fajta életmód közelebb áll a minőségi élethez

 – összegzi Csomortáni Gál László a Kulturális filmek fesztiválján is elismert filmben.

Kedvet adnak a jóra

– Szerethető embereket keresünk, és találunk is sokat Székelyföldön. Tenni akaró és aktív embereket, akiknek sosem fagy le az arcáról a mosoly, akikhez jó kapcsolódni, nekünk és a nézőknek is. Hiszünk a pozitív példák teremtő erejében. És nagy öröm, hogy amit mi értéknek tartunk, azt annak tekintik mások is, legyen szó a megrendelőinkről vagy akár a hasonló, filmes fesztiválokról is. Merthogy értéknek tartjuk a székely falu rendjét, az ősök tudását, az épített örökséget, a népi hagyományainkat – és nem csak szavak szintjén, a „civil” életünkben is: mindketten évszázados székely parasztházat mentünk –, mert hisszük, hogy valamiként a tetteinkkel is példát kell mutatnunk. Nagyképűen hangozhat, de korántsem az: nem elég a jó példákat mutogatni a tévében, a vásznon, mi magunk, tettekkel is lehetünk jó példái valakinek. Talán csak akkor igazán hiteles, amit a mindennapi munkáinkkal, a filmjeinkkel üzenni akarunk.

Borítókép: Magyari Tekla szerkesztő-riporter és Simó Csaba operatőr-vágó (Fotó: Csedő Attila)