Idén lenne 90 éves a színészkirály. Akár még köztünk is lehetne. Imádták vagy gyűlölték, de közömbös senki nem tudott lenni iránta. Latinovits Zoltán elementáris tehetség volt, aki művészetében, emberi értékekben nem tűrt megalkuvást. A Jászai Mari-, Balázs Béla- és posztumusz Kossuth-díjas magyar színészünk méltán érdemelte ki a „színészkirály” jelzőt.
„A színész halála után csak emlékek maradnak. Játékemlékek, kellékek. Halálával művészete megszűnik. A kortársak halálával emléke is kivész. Festmény vagy fénykép marad utána, halott mozgókép, valamely régi pillanat viaszlemeze, kellékek, rossz kalap, sétabot, sír. Élete szűntével varázsa is megszűnik”
– írta Latinovits Zoltán a Ködszurkáló című, 1973-as művében.
Mi, akik tisztelettel adózunk emléke előtt, nem így érezzük. Nem múlik varázsa, nem múlik érdeklődésünk emberi, színészi nagysága előtt. A beszélgetésen, testvére történetein, a kiállítás képein, gondolatainkon keresztül köztünk volt a színészkirály, a rá emlékező közönség sorai között.
Egy szubjektív tárlatvezetéssel kezdődött a program. Frenreisz Károly Kossuth-díjas rockzenész, zeneszerző a kiállítás képei előtt emlékezett gyerekkorukra, életükre. Megtudhattuk, hogyan lépett egy ízig-vérig polgári család mindhárom gyermeke a művészpályára. Frenreisz Károly emlékeztetett, hogy Latinovits Zoltánt Bajor Gizi indította el a később nagy sikereket és csúfos csalódásokat hozó színészi pályán. A kiállítás egyik falán olvashatjuk Latinovits sorait, amelyben leírja, hogy a díva egy iskolai darabban fedezte fel őt, és biztatta, hogy menjen színésznek.
„A kiállítás a Latinovits-legendán áttörve, életének adatait ismertetve, az alkotás minden gyötrelmével, örömével, bánatával küzdő, teremtő ember alakját próbálja megidézni, a színész alakját” – írja a múzeum ajánlójában –, „azt a társadalmi környezetet, amelyben a meg nem értett művész létezett.”
Irodalmi szövegek, levelek, tárgyak, fotók, hangfelvételek, filmek és személyes dokumentumok segítségével vezetik végig a látogatót a színész életén és alkotóművészete állomásain, elhelyezve őt a korban, amiben élt és dolgozott. A XX. század második felének egyik legnagyobb magyar színészéről, emberi, művészi hitvallásáról, pályájának fájdalmas félbemaradottságáról mutat be pillanatokat. Feltárulnak előttünk az életút állomásai a születéstől a halálig. Latinovits Zoltán életét alapvetően meghatározta, hogy nemesi származású édesapját nem ismerte. Származása, génjeiben hordozott finom eleganciája Szindbád megformálásában segítette, ám megakadályozta abban, hogy belesimuljon az 1960-as, 1970-es évek színházi világába, alkalmazkodni tudjon a szocializmust építő hatalom művészi célkitűzéseihez. De megszabta neveltetése, édesanyjához, nevelőapjához és a Gundel családhoz kötődő szoros kapcsolata is. Édesanyja Gundel Károly lánya volt. A termekben külön-külön csoportosítva kapnak helyet a művész különböző alkotótevékenységei. Láthatjuk Latinovitsot mint színházi színészt, a lángoló tehetséget, a Ruttkai Évához fűződő olthatatlan szerelmének képeit, de megjelennek a színészléttel kapcsolatos dilemmák és az egyre sokasodó nehézségek is. Majd láthatjuk mint színházi rendezőt a sikereivel, botrányaival és elhallgattatásával és mint írót, életrajzi könyvéből, az 1973-ban megjelent Ködszurkálóból vett idézetek és elismerő olvasói levelek által. Végül pedig Latinovitsot mint előadóművészt, akinek önálló estjein részt venni már-már államellenes tevékenységnek számított akkoriban. A színész ezt nemzetépítésnek tartotta, s ennek szellemében állította össze önálló estjeit, amelyben a múlt költőivel kortársaihoz szólt. De a nemzetépítés gondolata mindennapjait kitöltve színházideálját is meghatározta. A hatalom ezért mindent elkövetett, hogy művészi tevékenységét ellehetetlenítse. Egyetemi Színpadi fellépései, versestjei zavargásig képesek voltak felajzani és lázba hozni az egyetemista, értelmiségi ifjúságot. Egy-egy új lemezét (Ady, József Attila, Illyés Gyula) a kor fiatal művészetbarát közönsége úgy hallgatta, mint ma a rocklemezeket. Utolsó munkája egy rádiófelvétel volt, ahol a Rákóczi induló című dokumentumjátékban Ady Két kuruc beszélget című versét mondta el 1976. június 3-án. Másnap meghalt Balatonszemesen 45 évesen, tragikus körülmények között. Minderre a pályatársak falakra nagyított elismerő sorai reflektálnak.
– Eszembe jut a sok régi emlék, amikor még gyerekek voltunk, a nyári vitorlázások és az, hogy bár mindhárman civil pályára készültünk, végül a színpadon kötöttünk ki – mesélte Frenreisz Károly. – Máig nézettek a filmjeik, és ha adják őket a tévében, a mai napig leülök és nézem, hiába láttam már legalább harmincszor mindegyiket. Számomra a legnagyobb öröm, hogy ők voltak a testvéreim, és hogy ilyen örökséget hagytak maguk után.
Gajdó Tamás egy filmrészletet is bejátszott, amelyen a három testvér közösen lépett fel egy vidám jelenetben egy 1966-os bejátszásban, ahol Szepesi György volt a beszélgetőpartnerük.
A zenész elmondta azt is, hogy tizenöt évvel volt fiatalabb Latinovits Zoltánnál. Édesapja, Frenreisz István nevelte Zoltánt. Szeretetben éltek együtt, persze testvéri csipkelődések, verekedések voltak, mint minden fiútestvér között. Amikor elindult Zoltán karrierje, akkor eléggé elszakadtak egymástól, hiszen Károly tizenegy éves korában már Debrecenbe szerződött, de nyaranta sokat vitorláztak együtt Balatonszemesen.
– Éppen egy lengyelországi turnén kaptam a hírt, hogy öngyilkos lett. Megszakítottam a Skorpió zenekarral a turnénkat és hazarohantunk. Édesapám, aki egy nagyon reális orvos ember volt, azt mondta, amikor mentünk Balatonszemesre a temetésre:
„Egy ilyen élethez, egy ilyen halál tartozik”
– mesélte Frenreisz Károly.
Elgondolkodtató a kiállítás egyik idézete. Vigasztaljanak Ruttkai Éva sorai mindnyájunkat, Latinovits Zoltán tisztelőit is: „Tulajdonképpen itt van köztünk. Lehetséges, hogy sokkal jobban, mintha élne. Mert amikor élt, akkor nem figyeltek rá annyira. És mindaz, amit ő ránk hagyott, az maga az élet, mert tele van energiával, tele van gondolattal, erkölcsi és szellemi sugárzással, s ezt én akkor is így fogalmaznám, így mondanám, hiszem, ha nem éltem volna vele. Mert a kettőnk kapcsolatának fontosabb része az volt, amiben hittünk, amit szerettünk.”
Borítókép: Frenreisz Károly a Latinovits Zoltánról készült időszaki tárlatot szemléli (Fotó: Bényei Adrienn)
