Idén lenne 90 éves a színészkirály. Akár még köztünk is lehetne. Imádták vagy gyűlölték, de közömbös senki nem tudott lenni iránta. Latinovits Zoltán elementáris tehetség volt, aki művészetében, emberi értékekben nem tűrt megalkuvást. A Jászai Mari-, Balázs Béla- és posztumusz Kossuth-díjas magyar színészünk méltán érdemelte ki a „színészkirály” jelzőt.
„A színész halála után csak emlékek maradnak. Játékemlékek, kellékek. Halálával művészete megszűnik. A kortársak halálával emléke is kivész. Festmény vagy fénykép marad utána, halott mozgókép, valamely régi pillanat viaszlemeze, kellékek, rossz kalap, sétabot, sír. Élete szűntével varázsa is megszűnik”
– írta Latinovits Zoltán a Ködszurkáló című, 1973-as művében.
Mi, akik tisztelettel adózunk emléke előtt, nem így érezzük. Nem múlik varázsa, nem múlik érdeklődésünk emberi, színészi nagysága előtt. A beszélgetésen, testvére történetein, a kiállítás képein, gondolatainkon keresztül köztünk volt a színészkirály, a rá emlékező közönség sorai között.
Egy szubjektív tárlatvezetéssel kezdődött a program. Frenreisz Károly Kossuth-díjas rockzenész, zeneszerző a kiállítás képei előtt emlékezett gyerekkorukra, életükre. Megtudhattuk, hogyan lépett egy ízig-vérig polgári család mindhárom gyermeke a művészpályára. Frenreisz Károly emlékeztetett, hogy Latinovits Zoltánt Bajor Gizi indította el a később nagy sikereket és csúfos csalódásokat hozó színészi pályán. A kiállítás egyik falán olvashatjuk Latinovits sorait, amelyben leírja, hogy a díva egy iskolai darabban fedezte fel őt, és biztatta, hogy menjen színésznek.
„A kiállítás a Latinovits-legendán áttörve, életének adatait ismertetve, az alkotás minden gyötrelmével, örömével, bánatával küzdő, teremtő ember alakját próbálja megidézni, a színész alakját” – írja a múzeum ajánlójában –, „azt a társadalmi környezetet, amelyben a meg nem értett művész létezett.”
Irodalmi szövegek, levelek, tárgyak, fotók, hangfelvételek, filmek és személyes dokumentumok segítségével vezetik végig a látogatót a színész életén és alkotóművészete állomásain, elhelyezve őt a korban, amiben élt és dolgozott. A XX. század második felének egyik legnagyobb magyar színészéről, emberi, művészi hitvallásáról, pályájának fájdalmas félbemaradottságáról mutat be pillanatokat. Feltárulnak előttünk az életút állomásai a születéstől a halálig. Latinovits Zoltán életét alapvetően meghatározta, hogy nemesi származású édesapját nem ismerte. Származása, génjeiben hordozott finom eleganciája Szindbád megformálásában segítette, ám megakadályozta abban, hogy belesimuljon az 1960-as, 1970-es évek színházi világába, alkalmazkodni tudjon a szocializmust építő hatalom művészi célkitűzéseihez. De megszabta neveltetése, édesanyjához, nevelőapjához és a Gundel családhoz kötődő szoros kapcsolata is. Édesanyja Gundel Károly lánya volt. A termekben külön-külön csoportosítva kapnak helyet a művész különböző alkotótevékenységei. Láthatjuk Latinovitsot mint színházi színészt, a lángoló tehetséget, a Ruttkai Évához fűződő olthatatlan szerelmének képeit, de megjelennek a színészléttel kapcsolatos dilemmák és az egyre sokasodó nehézségek is. Majd láthatjuk mint színházi rendezőt a sikereivel, botrányaival és elhallgattatásával és mint írót, életrajzi könyvéből, az 1973-ban megjelent Ködszurkálóból vett idézetek és elismerő olvasói levelek által. Végül pedig Latinovitsot mint előadóművészt, akinek önálló estjein részt venni már-már államellenes tevékenységnek számított akkoriban. A színész ezt nemzetépítésnek tartotta, s ennek szellemében állította össze önálló estjeit, amelyben a múlt költőivel kortársaihoz szólt. De a nemzetépítés gondolata mindennapjait kitöltve színházideálját is meghatározta. A hatalom ezért mindent elkövetett, hogy művészi tevékenységét ellehetetlenítse. Egyetemi Színpadi fellépései, versestjei zavargásig képesek voltak felajzani és lázba hozni az egyetemista, értelmiségi ifjúságot. Egy-egy új lemezét (Ady, József Attila, Illyés Gyula) a kor fiatal művészetbarát közönsége úgy hallgatta, mint ma a rocklemezeket. Utolsó munkája egy rádiófelvétel volt, ahol a Rákóczi induló című dokumentumjátékban Ady Két kuruc beszélget című versét mondta el 1976. június 3-án. Másnap meghalt Balatonszemesen 45 évesen, tragikus körülmények között. Minderre a pályatársak falakra nagyított elismerő sorai reflektálnak.
