Erdőfüle a trianoni békeszerződésig Udvarhely vármegye homoródi járásához tartozott, manapság közigazgatásilag a Kovászna megyében található Bardoc község egyik települése. A Wikipédia a látnivalók közt emlegeti többek közt az 1897-ben épült református templomát (a régi templom gótikus tornya 1758-ból származik), az 1713-ban épült dupla tetejű, oromfalas, reneszánsz stílusban épült Boda-udvarházat, az egykori Dobó falu templomának és kápolnájának XIV–XV. századból származó romjait, a Kuvaszó tövében található kis tavasbarlangot, Erdővidék leggazdagabb kopjafás temetőjét, a falu északkeleti dombján, a Fok alatt található nárciszkertet és a Kovácsok patakának mentén a 80-as években épült Ceaușescu-vadászvillát. A világhálós enciklopédia szerkesztőinek figyelmébe: nem csak egy híres ember, az 1932-ben Budapesten kivégzett kommunista politikus Sallai Imre született itt; ki emlékszik egyáltalán még rá? A listára – mások mellett – bőven felférne két igen fiatal és tehetséges filmes, Szőcs Szilárd és Deák András neve is. Mindennapi kenyerüket esküvői filmesként keresik, de mellette olyan munkát végeznek, ami komoly közszolgálatként jellemezhető. Legnagyobb sikerüket az Erdővidék 100 arca nevet viselő sorozatuk egyik részével a Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkársága által a nemzeti összetartozás napja és a Trianon 100. évfordulója alkalmából fiatalok számára meghirdetett, Milyen jó, hogy itt vagyunk című videópályázatának első díját nyerték el tavaly.
– Mindkettőnk karrierje véletlenül indult, vagy mondhatjuk azt is, a sors hozta így. Én a kolozsvári egyetemi éveket követően hazaköltöztem, különösképpen azt sem tudtam, mihez kezdjek az életemmel, hol helyezkedjem el, amikor egy volt osztálytársam megkért – mert tudta rólam, szívesen fényképezgetek –, videózzam le lánya keresztelőjét. Ismertem valakit, akinek volt egy régi, kazettás kamerája, amivel le is filmeztem a nevezetes családi eseményt. Igaz, kicsit itt-ott imbolygott a kép, a fények is akkor voltak csak jók, ha a véletlen úgy hozta, és a hang is nem kevés kívánni valót hagyott maga mögött, de a lényeg az volt, hogy azért csak volt valami, amit emlékbe el lehetett tenni. Amikor a faluban híre ment, hogy azért nézhető minőségű anyagot készítettem, gyors egymásutánban még érkezett vagy két megrendelés. Ne feledjük: ez 2006-ban volt, amikor még nem mindenki telefonja volt kameraként használható – emlékezett vissza Szőcs Szilárd.
Deák András akkor került képbe, amikor Szőcs Szilárd felkérte, ahol ő videózik, ott vállalja a fényképezéssel járó feladatokat. A legénykét – mert még igencsak az volt, akkoriban még a középiskola padjait koptatta – azért kérte meg, hogy segítsen, mert tudta, néhanap fényképezést vállal.
– Ha jól emlékszem, olyan tizenhárom-tizennégy éves lehettem, amikor megvásároltam az első fényképezőgépem, hogy közelgő konfirmálásomon szüleim készíthessenek néhány képet rólam. Nemsokára azzal a géppel fényképeztem végig az utca és a rokonság ilyen-olyan családi eseményeit, amiért némi pénzhez jutottam. A kicsike jövedelmemet nem éltem fel, jobb felszerelésre gyűjtöttem, s egy idő után, még középiskolásként, kezdtem azt érezni, talán lehet jövőm ebben a szakmában. Ezért örültem meg, hogy Szilárd együttműködésre kért fel – mesélte Deák András.
Egyre többet dolgoztak, közben pedig egyre többet kellett tanulniuk a szakmáról. Nagy segítségükre volt, hogy a világhálón megtalálható volt egy sor oktatófilm arról, miként kell a képet és a hangot vágni, mire kell odafigyelni, hogy a színekkel és árnyakkal való játék hozzátegyen, kihangsúlyozzon vagy éppen sejtelmesebbé tegye az alkotást.
Az esküvői képek mellett a falu hagyományőrző eseményein is egyre gyakrabban jelentek meg. Hol egy bált, hol egy színielőadást, hol egy történelmi eseményre való megemlékezést örökítettek meg, de arra is volt példa, hogy környékbeli vállalkozót és munkáját – például a hagyományos kenyeret sütő Varga Gézát – mutattak be.
– Amikor a koronavírus-járvány miatt elmaradtak az esküvők, úgy döntöttünk, megvalósítjuk egyik régebbi tervünket: felkeressük Erdővidék idősebb nemzedékhez tartozó embereit, s arra kérjük őket, osszák meg velünk életszemléletük, valljanak mindennapjaikról, családjuk történetéről. Azért kértük erre, mert úgy véltük, ha mondanivalójukat rövid filmbe tömörítjük, azáltal könnyen célba érő üzenetet tudunk közvetíteni a ma fiataljainak. Az öregek által humorba és jó kedélybe csomagolva szerettük volna közvetíteni, hogy itthon élni jó. Hogy Erdélyben kell keresni a jövőt minden fiatalnak és nem a határon túl. Hogy bár itthon nincs kolbászból a kerítés, de a kolbászt elő lehet teremteni, ha kitartóan dolgozunk. Hogy szép és népes családot lehet felnevelni ma – ha a háborút követő nehéz ötvenes-hatvanas években, politikai ellenszélben lehetett, akkor most is lehet. Hála Istennek, sok ilyen embert találtunk. És igencsak örültünk annak is, hogy a filmek jó fogadtatásra találtak, s több százezres vagy éppen több milliós megtekintést értek el. Ez olyan siker, amiről soha még csak nem is álmodoztunk. A statisztikák szerint jóformán nincs egy olyan magyarok lakta erdélyi település sem, ahonnan bár néhányan ne tekintették volna meg alkotásaikat, rengetegen vannak Magyarországról, Felvidékről, Vajdaságból, Kárpátaljából, Németországból, az Egyesült Királyságból, Belgiumból, az Egyesült Államokból vagy éppen Ausztráliából és Új-Zélandról! Ennek a sikernek azért örültünk igazán, mert szülőföldünkre, Erdővidékre is rátereli az emberek figyelmét. A visszajelzők mondatai is ezt erősítik meg: eddig nem sokat tudtak a tájegységről, egyesek csak az itt valaha folyó bányászatról vagy Károly walesi herceg rendszeres látogatása miatt hallottak rólunk, de – mint ígérték – a filmjeink hatása miatt fel fognak keresni. Ez hihetetlen elismerése munkánknak – sorolja Szőcs Szilárd.
A tervezett száz alkotásból eddig huszonkettő készült el. Hogy miről szólnak?
Akadt, aki arról beszélt, hogy gyerekként nem kényeztették el, gyakran jártak akkoriban testvéreivel mezítláb, szép emléke közt tartja számon a magyar honvédek bevonulását, életfilozófiája pedig az, hogy több nőt is szerethet a férfi az élete alatt, de akit elvesz, ahhoz idomuljon. Volt, aki arra intette a fiatalságot, hogy a földet bár nehéz megdolgozni, de elidegeníteni nem szabad, mert az mindenkor kenyeret ad. Egy idős hölgy fiatalkori története – a konfirmálásra készülő leánykának öltözete csak színlelve volt szép és teljes: az ingnek a nyakát, a két karját és az ellenzőt elöl valami szebbecske maradék anyagból megcsinálták, a hiányt pedig elfedték, ahogy tudták – megható. A néni ezt derűsen tudta elmesélni, mert a nincstelenség ellenére a legfontosabból – szeretetből – hiányt nem szenvedett soha. Egy felsőrákosi asszony arról vallott a filmeseknek, hogy leánykorában sokat járt napszámba, a kapálás mellett pedig az állatok gondozásával is foglalkozott: annyira szerették a tehenek, hogy esténként majd fellökték egymást, hogy ő fejje meg őket. A munkát idősen sem hagyja el, s harangozáskor bárhol is van, összekulcsolja kezét és imádkozik.
– Számos visszajelzés érkezett. Megkerestek Zilahról, levelet kaptunk Szatmárról, hogy ott is élnek olyanok, akiknek lenne mit mesélniük, egy nyárádmenti polgármester az öregotthon lakóinak kívánta bemutatni, Dabas környékről engedélyt kértek, hogy a kultúrotthonban levetíthessék azokat – egészíti ki Deák András.
Szőcs Szilárd és Deák András a Hír TV egyik munkatársa bátorítására vett részt a Kulturális filmek fesztiválján. Nem is egy, hanem három alkotásukat nevezték: a Csűrdöngölő Erdőfülében című videójukat a Dobó néptánccsoport közreműködésével készítették (egy ma már nem élő népszokást elevenítettek fel), a Varga Géza pékmestert és munkáját bemutató Pityókás házikenyér készítése nevű felvételük mellett az Erdővidék 100 arca sorozatuk legnépszerűbb darabjával – már akkor kétmillió megtekintésnél járt az egyik közösségi oldalon!), a 102 éves Kolumbán Juliska néniről készítettet küldték versenybe. Az első meglepetés akkor érte őket, amikor mindhárom filmjüket beválogatták a legjobb húszba, aztán igazi ajándékként érte, hogy a fődíjat is megkapták.
– Amikor szembesültünk, hogy milyen típusú filmeket várnak a szervezők – olyanokat, amelyek segítenek megérteni a helyi magyar kultúra, azon belül is a hagyományok és a táji értékek szerepét a magyar kultúrában, felhívják az emberek figyelmét ezekre és a kulturális hagyományok megőrzésének fontosságára –, tudtuk, hogy van esélyünk szépen szerepelni, de az igazság az, hogy inkább közönségdíjban reménykedtünk, hiszen a Juliska néniről készült filmünknek hatalmas rajongótábora volt. Ám a Koltay Gábor Balázs Béla-díjas filmrendező, érdemes művész által elnökölt zsűri nekünk ítélte a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsa által felajánlott fődíját! Meg sem tudtunk szólalni a meglepetéstől. A fődíjjal járó pénzjutalom is jól jött, hiszen a koronavírus-járvány megfosztott munkánk jelentős részétől, de a legfontosabb, amit adhatott a díj, az volt, hogy bátorítást kaptunk, igenis, jó úton járunk. Manapság a Juliska néniről készített három videónak összesen 6,8 milliónál jár a megtekintések száma, a kedvelések száma csaknem százötvenezer, a hozzászólások száma pedig a tízezret is meghaladja – mondja az alkotópáros.
– Előtte nem ismertük Juliska nénit, de felhívták rá a figyelmünket: milyen aktív, üzletbe jár, jól beszél, kedélyes, jól lenne, ha filmet készítenénk róla. Amikor megkerestük nem is volt otthon, hanem a házától közel kilométernyire levő földecskéjén volt kapálni. Százkét évesen! Idősebben, mint Románia! Amikor hazajött, arra kértük beszéljen, s már az első pillanatól kezdve tudtuk, jól, sőt nagyon jól fog sikerülni a film, és nem is csalatkoztunk. Egyszerű szavakat használva igazán szívhez szólóan beszélt, s közben valósággal sugárzott az életkedvtől és a jövőbe vetett hittől. Amikor hitéről, illetve a Gondviselésről beszélt – Ő ad nekünk mindent, hogy hiányunk semmiben sem legyen: adja az éltető esőt, nevel fel minden zöldséget, ami csak található a kertjében – jobban hittem neki, mint egy tucat papnak! A kapcsolatot azóta is tartjuk Juliska nénivel, és nagyon remélem, a Jóisten még sokáig jó egészségben tartja meg – foglalja össze Szőcs Szilárd.
Tavaly a járvány miatt online tartották meg a fesztivált, idén viszont ott lehettek Tállyában. Nagy élmény volt még akkor is, ha a Préda Jenő zalánpataki primásról készült filmjük nem nyert. Olyan emberekkel találkoztak, akikkel nem mindennap fut össze az ember, akiktől az egyszerű beszélgetések alkalmával is sokat lehet tanulni. És nem mindegy az sem, hogy milyen szakmai kapcsolatrendszert sikerül kiépíteni. A tavaly például Takó Sándor anyaországi producer felfigyelt az Erdővidék 100 arcára, és felkérte az alkotókat, hogy segítsék a BBC-nek is készülő, Erdélyt bemutató filmhez. Nagy örömmel tettek eleget a felkérésnek, mert azáltal egy kicsit hozzájárulhattak Erdővidék kedvező képének kialakításához. Az általuk küldött film zöme drónnal készült és Román Richárd vadőrt és társát, Kelemen Lászlót mutatja be, amint az állatokat lesik meg és gondozzák, illetve a szép táj bemutatására is figyeltek.
Az Erdővidék 100 arca sorozat folytatódik, vágás alatt van a huszonharmadik rész. És meg minden bizonnyal elkészül az további hat-hét, aminek alapja már rögzítve van. Mivel a Bethlen Gábor Alap is egyetértett azzal, hogy a filmek értéket közvetítenek, támogatást is kaptak, aminek köszönhetően felgyorsulhatott a munka.
Szőcs Szilárd és Deák András a dokumentumfilmek irányába is nyitna. Tavaly a Kovászna Megyei Művelődési Központ felkérésére készítettek filmet a tömbben, de mégis kisebbségben élő székföldi magyarságról. A filmben tanárnő, tanítónő, nyugdíjasok, református lelkipásztorok és számadó gondnok szólal meg. Közös bennük, hogy mind idősek, akik fiatalságukat szépnek írják le, azt’n, ahogy a mindennapokra terelődik a szó, lesznek egyre szomorúbbak. A végkicsengése mégsem ez a filmnek, hanem a bizakodás: ha számbelileg kevesebben is élnek azon a tájon, de azért lesz még lesz magyar jövő.
A két erdővidéki fiatal legközelebb egy székelyszáldobosi testvérpárról forgatna filmet: az eszes és jó kedélyű fiatalok a szüleikkel laknak tavasztól őszig a legelőn, és a pásztorkodásba tanulnak bele. Arról készítenének filmet, hogy a még igencsak gyerekek hogyan látják jövőjük, tetszik-e a szüleik által kijelölt út, vagy változtatnának sorsukon. Mi jelent számukra nagyobb csáberőt: a faluban a tévé, az internet és az okostelefon vagy a szabad élet az állatok mellett?
Az emlékgyáras fiatalok nem riadtak vissza a pályázással járó ügyintézéstől sem. Bő két éve a Kovászna Megye Tanácsa által koordinált StartUp Now pályázaton 178 ezer lejt nyertek. (Akkori árfolyamon talán negyvenezer euró lehetett.) Nem volt egyszerű sem megnyerni, sem helyesen elkölteni a számukra igencsak jelentős összeget. Előbb azzal kellett szembesülniük, hogy nem nyertek; ha kicsivel is, de a vonalat a fejük felett húzták meg. A pályázatban segédkezők azt mondták nekik, hogy ne csüggedjenek, mert ilyenkor két-három nyertes pályázó különböző okok miatt vissza szokott lépni, azaz még kerülhetnek a vonal felé is. És kerültek is!
– Mivel ez a pályázat a nagyon fiatalok számára volt kiírva, papíron én lettem a fővállalkozó, ezért a megyei tanács által megkövetelt képzésen is én vettem részt, és mindegyik papíron az én aláírásomnak kellett díszelegnie is, ami igencsak felelősségteljes feladat volt. Hiszen ha nem sikerül minden megkövetelt szabálynak eleget tennünk, a pénz mindenestől vissza kellett volna fizetnünk. Na, de hála Istennek, jól sült el a dolog, és értékes eszközökkel gazdagodtunk. Részben ennek a pályázatnak is köszönhetjük, hogy filmjeinket ilyen sikeresek lettek – részletezte Deák András.
Hogyan tovább? – tehetjük fel a kérdést.
Az egészen bizonyos, hogy az évek alatt igencsak összeforrt csapat minden elkezdett munkát folytatna. Ha a koronavírus-járvány végre lecsengne, visszatérnének a lagzik filmezéséhez – elvégre ez biztosítja a kenyerük. Folytatnák az Erdővidék 100 arca sorozatot is – akár a tétet emelve, 150-200 arcot is vállalva –, és nagyobb teret szentelnének a dokumentumfilm készítésének is – sok olyan téma hever az utcán, amit jó lenne összegereblyézni.
És akkor még egy szó sem esett arról, hogy alig egy éve fotóstúdiót is kialakítottak Baróton. A város végén bérelt, általuk szépen felújított helyiségben tematikus sarkokat rendeztek be – népszerű volt a karácsonyhoz és húsvéthoz idomuló –, és leginkább fiatal, kisgyerekes családosokat, szerelmespárokat vagy érettségi előtt álló baráti társaságokat fogadtak különleges, örök emlékként szolgáló fényképek készítésére.
Ezzel a beruházással nem csak idejüket használnák ki – télen ugye általában szünetelnek a lagzik –, de remélik, a környezet olyan lesz, hogy friss munkatársakat is bevonz hozzájuk. Mert csapatuk előbb-utóbb igencsak szeretnék bővíteni. Nem visszavonulni szeretnének, hanem kicsit több szabadidőt szerezni maguknak ahhoz, hogy olyan témával foglalkozzanak, amilyennel csak szeretnének. Ennek érdekében készek érdeklődő fiatalokat is megtanítani mindazon furfangra, amit megszereztek.
– Arról álmodunk, hogy Erdővidék olyan stúdióját sikerül létrehozni, ami a legszerteágazóbb feladatokat képes ellátni – tudósítani a tévék számára a környéken zajló eseményekről, hagyományainkról, kultúránkról és történelmünkről értékmentő alkotásokat készíthetnénk, az érdekes, értéket teremtő embereit portréban mutathatnánk be –, és a szó legnemesebb értelmében a közt szolgálja – zárják a beszélgetést a filmesek.
Borítókép: Készül a felvétel a még mindig aktív, 102 éves Kolumbán Juliska néniről kerti munka közben (Fotó: Kulturális filmek fesztiválja)
