Nem is tudom, mennyi ideje annak, hogy egy ennyire izgalmas, igényes és vagány ifjúsági kalandregényt olvastam volna – talán az „ifjúságomig” is vissza kellene menni.
A kötet főhőse, a tizenhárom (!) éves Syms (Simon) Covington magának Charles Darwinnak a segédjeként a Beagle nevű hajó fedélzetén a Galápagos-szigetek környékén egy vihar következtében egy lakatlan szigetre sodródik, ahol nincs édesvíz, csak egy működő vulkán, és fokozatosan adagolt, szinte sokkolóan brutális megpróbáltatásokon megy keresztül, melyeket csak tetéz, hogy még egy anyasárkány is vadászni kezd rá. A szenvedések leírása néhol még akár Edgar Allan Poe A kút és az inga című mesterelbeszélését juttatja eszünkbe: „Folytattam utam, de a sötétség csakhamar túl soknak bizonyult. Több repedés nem akadt, s így az orromig sem láttam, ha nyitva volt a szemem, ha nem. Magasságos egek; ha a kapitány és Darwin úr szerint ez a környék maga volt a pokol, hát ezek az alagutak jelentették a purgatóriumot. A tökéletes sötétség; a várakozás, a bizonytalanság, hogy mi történik legközelebb… és mindez örökkön-örökké.”
A kitörő vulkán elpusztítja az anyasárkányt, de a fiúnak sikerül megmenteni a tojásait, amelyekkel együtt Darwinék megtalálják, és a tojásokat Londonba viszik – a kishüllők ugyan kikelnek, de nem érzik jól magukat a nyirkos klímában – ám ezzel sem a főművét körvonalazgató Darwin, sem a meglepő uralkodói önkényt villantó, fiatal Viktória királynő nem törődik; utóbbi afféle trófeaként tekint az állatokra, és különleges állatkertben tartja őket, egészen addig, amíg… nos, nem lövöm le a poént, legyen elég annyi, hogy hihetetlenül izgalmas, feszes, jól megírt regény ez, amelyik a felnőtt olvasót is legalább annyira fogva tartja és szórakoztatja, mint az ifjúságot.
Szót kell még ejteni a tudományos igényességről, a komoly utószóról és a könyvvégi jegyzetekről, meg – mindenekelőtt – az ehhez hasonló irodalmi leírásokról: „Sydney új település volt, s máris szinte várossá nőtt; még nem láttam hasonló helyet az utazásaink során. Anglia mindenütt ott kísértett: a parkok neveiben, a poros utcákon, az épületek formájában. Csakhogy itt minden frissnek és vidámnak tűnt a szikrázó kék ég alatt, nem úgy, mint az otthoni bágyadt ködben. Sydney olyan volt, mint egy boldog, klottgatyás kisfiú, aki vidoran ugrándozik és hajtja a karikát az utcán, míg bátyja, az idősebb London a szenet lapátolja az árkádok félhomályában.” Vagy: „Csakhogy Fityingnek a saját fajtájával kellett lennie. Nekik pedig szükségük volt őrá. Most már kicsit erősebben, két kézzel igyekeztem előrefelé taszigálni, ám mélyen belevájta a karmait a talajba – s ekkor a pikkelyei alatt, a vállánál megéreztem valamit; egy hosszú kemény, kiszögellő részt. Újra megtapogattam. A szárny. Fitying elkezdett sárkánnyá válni. Elképzeltem őt aranyszínben, s hatalmasan, mint amilyen az anyja volt. Londonban, rácsok mögött. Olyan helyre volt szüksége, ahol szárnyalhat.”
