Madeleine Millot-Durrenberger kollekciója a nyolcvanas évek óta gyarapszik, mára elérte az 1300 darabot. Eleinte rokonai és barátai révén került közel a műfajhoz, mígnem a műgyűjtés életének középpontjává lett. Mindenekelőtt a fikciós és megrendezett szituációkat alkalmazó, a fénykép tradicionális alkalmazásaitól eltávolodó, néhol a realitást szubjektív módon torzító munkák adják kollekciója gerincét. „A gyűjtemény egyfajta kísérlet a dolgok világban történő szétszóródása, elfelejtése ellen” – fogalmazta meg krédóját Madeleine Millot-Durrenberger, aki a megnyitón kijelentette: – Nem a képek fontosak számomra, hanem a művészi fejlődés.
Ezt mutatják be az egyes tablók, e mentén lettek kiválogatva s egymás mellé helyezve az alkotások.
– Minden termet országonként rendeztünk be – mondta, majd bevallotta: a legnagyobb területet a francia alkotók művei kapták.
Madeleine Millot-Durrenberger elárulta: a gyűjtés legizgalmasabb, legélvezetesebb része számára az alkotókkal történő találkozás.
– Ha a művésznek van galériája, feltétlenül felkeresem, s ott nézem meg a képeit. Látnom kell, milyen környezetben alkot – magyarázta a műgyűjtő, hozzáfűzve: cserébe minden fotográfust meghív magához.
– Szinte az összes élő művésszel személyes kapcsolatot alakítottam ki, így a magyar alkotókkal is
– fogalmazott Madeleine Millot-Durrenberger.
A Mai Manó Ház kiállításán hármójuk munkáival találkozhatunk. Barta Zsolt Péter, Balogh Rudolf-díjas fotográfuséval, a megdöbbentő pózokat ábrázoló aktok fényképészével, kinek szakírói tevékenysége szintén jelentős, s aki a rendszerváltás után nyakába vette a szabad világot, és olyan sikerrel házalt gyűjtőknél, hogy kisvártatva rendszeres szereplője lett a híres galériáknak, nemzetközi kiállítótereknek.
Hajdú József, a VII. Polaroid European Final Art Awards fődíjasa, civilben a Postamúzeum gyűjteménykezelő muzeológusa és fényképésze, gyakorta síkfilmre dolgozik, fekete-fehér képeivel tisztelegve a nagy elődök előtt.
A 2014-ben elhunyt, Balázs Béla-díjas, érdemes művész, Kerekes Gábor a Fiatal Fotóművészek Stúdiója alapító tagja. A camera obscurától kezdve minden történeti fotóeljárást használt, egészen a polaroidig, mindig azt választva, ami mondanivalójának legjobban megfelelt.
A Mai Manó Házban rendezett, a Madeleine Millot-Durrenberger gyűjteményéből válogatott 152. kiállítás megépítésében, megrendezésében Patrick Bailly-Maitre-Grand – aki maga szintén a kiállítottak közt szerepel – segítette a kurátor asszonyt.
– A teljes 1300-as gyűjteményéből számunkra válogatott Madeleine Millot-Durrenberger, amely szám nagy gyűjteményt jelent – magyarázta Cserna Endre, a Mai Manó Ház kiállításkoordinátora, megjegyezve: a XX. századi fotográfia legfontosabb amerikai, európai és japán alkotóitól láthatunk képeket.
A fotóművészet esetében felmerül a laikus kérdés: vajon mit gyűjt a műgyűjtő? Negatívokat, pozitívokat? Ráadásul a digitális korban mi számít eredeti műalkotásnak?
– A múlt század első felében, amikor a fotográfia kialakította autonóm formanyelvét, az egyik legfontosabb újdonsága a technikai reprodukálhatóság volt, szemben a képzőművészet hagyományos formáival. Erről Walter Benjamin alapműve, A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában című esszé értekezik hosszan. A gyűjtők nem negatívokat vásárolnak, hanem úgynevezett szerzői kópiákat gyűjtenek. Egy fotográfia mint műtárgy nem sokszorosítható, legfeljebb az alkotó által többszörösíthető. Ha egy alkotásból több azonos nagyítás vagy nyomat létezik, azt szériának hívjuk. Ezeket a számozás és az alkotó aláírása hitelesíti. Például a sokszorosítható grafikákkal ellentétben egy negatívról az alkotó többféle nagyítást is készíthet. – mondta Cserna Endre, majd megjegyezte: – Ilyen módon a negatív nem számít „eredetinek”.
A műgyűjtés szenvedélye című kiállítás március 20-ig látogatható.
Borítókép: egy alkotás, s a látogató (Fotó: Kurucz Árpád)
