Latabár Kálmánt rajongásig szerették az emberek, amelyet ő nem érzett tehernek. Feladata, missziója volt a Földön, talán az egyik legfontosabb, mosolyt csalni az arcokra. Mivel gyalog járt, rendszeresen megszólították az utcán, a villamoson, de soha nem érezte fáradtságnak, hogy ilyenkor bohóckodjon, viccelődjön egy csöppet. Azt gondolta, olyan sokan veszik komolyan az életet, olyan sok a küzdelemben megfáradt ember, hogy az a legkevesebb, ha mosolyt csal az arcukra.
A nevetés ugyanis felszabadít, energiát ad, segít tovább élni. A legnehezebb időkben is.
Persze az is igaz, hogy családi hagyomány Latabáréknál a nevettetés. A 20-as évek végén és a 30-as évek elején Árpád öccsével együtt zenés artistaszámokkal turnézott külföldön, a színházi szakma, de még a kritikusok is a parádés esetlenségével hódító kisembert játszó Charlie Chaplinhez és a kőarcként emlegetett, ártatlan és naiv romantikus fiatalembert alakító, ám képtelenül abszurd helyzetekbe keveredő Buster Keatonhöz hasonlították kettősüket. Latabár Kálmánnak nemcsak komédiázós kedvét szerette nagyon a közönség, amely méltatlankodó hanghordozással párosult, és ezzel mondataiban mindig volt némi rendszerkritikus él, hanem kiváló tánctudását is csodálták a nézők, magyar Fred Astaire-ként is emlegették. Képességeit a legjobban a Fővárosi Operettszínház zenés-táncos darabjaiban tudta kamatoztatni, fellépett többek között a Csárdáskirálynőben, A denevérben, A víg özvegyben, 1945 után mindvégig itt játszott. Híresek voltak színpadi rögtönzései is, ám ezeket is gondosan kidolgozta. Állítólag, mielőtt a színpadra állt volna, a színház munkatársainak adta elő vicces jeleneteit, miközben figyelte a reakciójukat.
„Hallgassanak rám, vegyenek egy pár törpét, mert nem lesz! Meglátják, itt fogunk állni télvíz idején törpék nélkül!” – mondta Gertler Viktor propagandisztikus filmvígjátékában, az 1953 januárjában bemutatott, máig népszerű Állami áruházban. A film érdekessége, hogy egyrészt a kommunista diktatúrát volt hivatott népszerűsíteni, azt, hogy mindenkinek jut már „szép” konfekcióméretű ruha, ami viszont a gyakorlatban túl rövidre szabott zakókat, a végtelenségig leegyszerűsített, épp ezért a női vásárlók körében finoman szólva nem túl népszerű, vagy másként szólva ronda női ruhákat jelentett. Ez egyrészt értelmezhető a rendszer kritikájaként is, másrészt viszont a film propagandisztikus eszközökkel továbbra is megmarad a Rákosi Mátyás által kijelölt úton, mert azzal a csavarral védi ki a kritikus élt, hogy minden hibát imperialista ármánynak titulál. Arról már nem is beszélve, hogy a film története szerint az áruhiány rémképe is nyugati ármány, hiszen az alkotás végén megjelennek a ruhával teli teherautók.
