Óriási olvasói örömforrás ez a kötet: szinte soronként kívánja, követeli a kulturális utalások felfejtését, hogy aztán megnevettessen vagy elgondolkodtasson, gyakran mindkettőt egyszerre, miközben a versekből kirajzolódik egy tudós ember élete, dolgos és pihenőkkel megszakított csöndes mindennapjai, és teszi mindezt bőségesen áradó humorral, posztmodern önreflexióval („Hű olvasóimnak, ki kitartott a könyvben idáig, / hadd hívom fel a drága figyelmét arra a tényre, / hogy ami most jön, bár prózára hajaz, ám mégis / hexameterben íródott, urbsba vivő pöfögényen”, áll például a Covidius posztolja a modernet című versben), kellő és szimpatikus mértékű öniróniával („Minden hely, ami sarkallhat munkára, bezárt már, / zárva a tractoriák, zárva a restaurant. / Nem fogad bibliotheca sem szorgalmas kutatókat, / jó, hogy a polcaimon sok szakkönyv sorakoz”), újragondolt és rekontextualizált kulturális utalásokkal (a női testről szóló Tompora mutantur című versben például: „»ó, ha én is, én is köztetek lehetnék«, / mondta a költő csaknem két évszázada ennek, / ám de tehetség nincs már az ilyen tettekhez, / és noha lelke kész, a teste erőtelen immár”), és a szűkebb pátria kérlelhetetlen szeretetével („Téved hát az utóda a rómaiaknak, akik úgy / tartják, nem mellőzve a hexameter sem eközben: / Tutte le strade conducon’ a Roma, így helyesebb hát: / minden út Badacsonyba vezet, a világ közepébe”) – egyéb érdemek felsorolására most nem maradt hely, de mindenképp olvassák el a könyvet: egyértelműen és bizonyosan a Covidról és a Covid alatt (meg a Covid kapcsán) írt legfontosabb irodalmi művek között van és lesz a helye.
Pusztay János: Publicus Covidius nasso(l) Tom(a)iban. Savaria University Press, Szombathely, 2021.
Borítókép: Pusztay János nyelvészprofesszor (Fotó: Garas Kálmán)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!