Már a kötet címében is legalább három szellemességpatront lő el a szerző, hiszen Publius Ovidius Naso szellemét idézi meg játékosan, aki Tomi helyett Tomajban – a nevét játékosan kiforgatva és abból igét csinálva – „nassol” a Covid idején. Szellemes önéletrajzi napló ez, hexameterbe, disztichonba, szonettbe és számtalan más, virtust mutató versformába szedve, mesteri színvonalon, kesernyés vagy gyöngyöző kacagásra késztető humorral fűszerezve, egy tudós elme vidéki magányba és Covid előli védettségbe húzódott mindennapjairól, mikrovilágáról (például amikor a városba megy, de onnan szerencsésen hazatér: „Napkeltével száll pöfögényre s elindul vissza, / várja, hogy újra a házát, kertjét lássa, s az asszonyt. / Ím, kapuján ha belép, örül néki mikrovilága, / látván, hogy hősünk túlélte veszélyes kalandját.”), apró-cseprő tevés-vevéseiről, gondolkodásáról, borozásairól. (Amilyen szellemesen és ínycsiklandóan ír a badacsonyi borokról a mester… hát az olvasó valósággal megszomjazik: „Így tegyük hát el a testünket nyugovóra magunk is, / ám ne feledjük a gyógyszert, két deci kéknyelü formán.” Vagy: „Bort vízzel felereszteni akkor bocsánatos bűn csak, / hogyha szomjoltónak kívánod azt iszogatni, / és nem a legfinomabbját választod ki e célra. // Végül a kérdés: in vino veritas, de a borban / szódával ha higul, felhígul-e benn az igazság.” Végül pedig: „Kívánom neked azt, ami lelkem is épen tartja, / dolgos nappalokat, s estére bor zamatát.”)
Pusztay János munkássága egyéb területeken is lenyűgöző (egyik munkájáról, a lapunkban is méltatott Szomaturól, illetve a fordítói, szerzői munkálatokról konkrétan is ír a Covidiust vonzza az aurola borealis című kötetbeli versében), de azt tényleg nem várhatta tőle az olvasó – és ezért aztán igen kellemesen meg is lepődik –, hogy két nagyobb lélegzetű munka között van érkezése, szelleme és jókedve egy ilyen egészen elképesztően okos, szellemes, könnyed, mégis klasszikusnak hatóan súlyos, egyszerre vagány, a halált és a veszélyt kinevető, másfelől ezeket komolyan végiggondoló, és megrendítően, mégis a végső elkomorodás előtt a hangulatot egy csapásra feloldóan megírni képes szerzői attitűdre.
Óriási olvasói örömforrás ez a kötet: szinte soronként kívánja, követeli a kulturális utalások felfejtését, hogy aztán megnevettessen vagy elgondolkodtasson, gyakran mindkettőt egyszerre, miközben a versekből kirajzolódik egy tudós ember élete, dolgos és pihenőkkel megszakított csöndes mindennapjai, és teszi mindezt bőségesen áradó humorral, posztmodern önreflexióval („Hű olvasóimnak, ki kitartott a könyvben idáig, / hadd hívom fel a drága figyelmét arra a tényre, / hogy ami most jön, bár prózára hajaz, ám mégis / hexameterben íródott, urbsba vivő pöfögényen”, áll például a Covidius posztolja a modernet című versben), kellő és szimpatikus mértékű öniróniával („Minden hely, ami sarkallhat munkára, bezárt már, / zárva a tractoriák, zárva a restaurant. / Nem fogad bibliotheca sem szorgalmas kutatókat, / jó, hogy a polcaimon sok szakkönyv sorakoz”), újragondolt és rekontextualizált kulturális utalásokkal (a női testről szóló Tompora mutantur című versben például: „»ó, ha én is, én is köztetek lehetnék«, / mondta a költő csaknem két évszázada ennek, / ám de tehetség nincs már az ilyen tettekhez, / és noha lelke kész, a teste erőtelen immár”), és a szűkebb pátria kérlelhetetlen szeretetével („Téved hát az utóda a rómaiaknak, akik úgy / tartják, nem mellőzve a hexameter sem eközben: / Tutte le strade conducon’ a Roma, így helyesebb hát: / minden út Badacsonyba vezet, a világ közepébe”) – egyéb érdemek felsorolására most nem maradt hely, de mindenképp olvassák el a könyvet: egyértelműen és bizonyosan a Covidról és a Covid alatt (meg a Covid kapcsán) írt legfontosabb irodalmi művek között van és lesz a helye.
Pusztay János: Publicus Covidius nasso(l) Tom(a)iban. Savaria University Press, Szombathely, 2021.
Borítókép: Pusztay János nyelvészprofesszor (Fotó: Garas Kálmán)
