Tóték szilvesztere

Rendhagyó szilveszteri műsorra fogytak el hetekkel ezelőtt a jegyek a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban: Örkény István Tóték című drámáját nézve, kacagás és fojtogató sírás között készülhettek koccintani a nézők az új esztendőre. Némileg kényszerből történt így, miközben az élet újra bizonyította, hogy a legnagyobb rendező.

Fotó: Tamási Áron Színház

Víruskarantén, illetve betegség miatt kétszer is halasztani kellett a háromszéki főváros színházában a Tóték bemutatóját, ám a november 21-i premier óta gyakorlatilag telt házzal, visszhangos előadásokon játsszák Örkény István drámáját. Az 1967-ben bemutatott, egyik legtöbbet játszott magyar dráma cselekménye közismertnek mondható: Tótéknak az orosz fronton harcoló egyetlen fia rábeszéli az idegkimerültségben szenvedő őrnagyát, hogy szüleinél, Mátraszentannán pihenje ki a háború fáradalmait. A család tagjai mindent megtesznek gyermekük harctéri túlélése érdekében, ám a szeretet nevében vállalt kiszolgáltatottságnak is vannak határai. Az abszurd helyzeteken szinte szégyenkezve nevető néző pedig a végén már a legkegyetlenebb megtorlást is indokoltnak érezheti. 

– Közel tíz évvel ezelőtt Craiován egyszer már megrendeztem ezt a szöveget, roppant tanulságos volt az út, amelyen a román társulat tagjai egymásra találtak ezzel a tipikus közép-európai identitású szöveggel – mondja az előadás rendezője, Bocsárdi László. – Azóta is készülök, hogy Szentgyörgyön is megrendezzem. Mindig tudtam, hogy Mátray Lászlónak kell játszania Tótot, vártam, hogy „odaöregedjen”, most már egyértelműen eljött az ő ideje, lelki konstrukciója, érettsége, színészi eszköztára egyaránt alkalmassá teszi Tót megformálására. Arra is lehetőségem nyílt, hogy Cipriani professzor szerepét olyan emberre – Nemes Leventére – osszam ki, akinek nem kell alakítania a szerepet, megszólalásával önmagában képviseli a világot. Ugyanakkor egy rendkívül izgalmas fiatal színészünk, Kónya-Ütő Bence most jutott el a művészi érettségnek arra a szintjére, amikor képes megbirkózni az őrnagy szerepével.

Az előadás azonban nemcsak a remek alakítások révén válik emlékezetessé, hanem a rendező azon eltökéltsége révén is, hogy összefésülje az eredeti regényt, illetve az abból készült drámát. Bocsárdi szerint ugyanis a regény sokkal többet árul el e groteszk világ működéséből. A regényben történtek messzebbre jutnak, mint a darabban, az utóbbi ugyanis jobban kötődik ahhoz a színházi kultúrához, miliőhöz, amelyben íródott, vallja a rendező, aki a regényt a magyar próza egyik legfontosabb művének tartja. – Örkénynél lenyűgöző az a humánum, ami csak a legnagyobbaknál fedezhető fel: filmben mondjuk Fellininél vagy a színházban Harag Györgynél. A groteszk világlátás mögötti humánum abban is tetten érhető, amikor a szerző a nézőhöz intéz egy levelet a darab elején, és leírja, hogy ő megjárta a világháborút, mellette bajtársak fagytak jéggé, a látványuktól pedig azóta sem tud szabadulni. Igazából mindig is foglalkoztatott, hogyan jöhetett létre ebből az iszonyatból ez a tragikomikus mű. Kísérletezni kezdtem, hogyan lehet olyan előadást csinálni, amely már túl van azon a drámai időn, amit a darab „tud”.

Jelenet az előadásból         Fotó: Tamási Áron Színház

A két mű összefésülését egy új szereplő, a Beczásy Áron által folyamatosan színpadon tartott narrátor valósítja meg. Bocsárdi eredeti szándéka az volt, hogy magát Örkényt „csempészi” a porondra – korábban A csoda című előadásban már sikerült „szervesítenie” a szerzőt, Tamási Áront –, időközben azonban rájött, hogy a narrátori szerep szerves része az előadásnak, maga a groteszk érzet megtestesülése. – Nem kívülálló, mégis elidegenítő, olyan színházi nyelv létrehozását teszi lehetővé, amit egy realista kulcsban készült előadás nem engedélyez. Felmutat dolgokat, nem kell például megjelenítenem a dobozolást, hanem az érzetekkel foglalkozom, igazából az érdekel, mi történik a dobozolásban résztvevő emberekkel, hogyan tudom színpadi látvánnyá emelni a dobozolás kiváltotta reakciókat – meséli a rendező. 

Agyonjátszott darabbal van dolgunk, amelynek esetében reális a rutinmegoldások, az utánlövések veszélye. Mint ahogy könnyű „túltolni a biciklit” is, hiszen az abszurd – az örkényi megfogalmazásban: képtelenséggel közelíteni a valósághoz – szinte vonzza az öncélúan nevettető megoldásokat. A sepsiszentgyörgyi előadás azonban megkímél mindettől. A Nemzeti Színház több előadásából is ismert Mátray László Tótja viszont merevsége, ugyanakkor elvszerűsége és gerincessége révén „tanulságos”, egyben nagyon sajátos figurát kínál. Prototípusa annak az embertípusnak, akinek köszönhetően életben tudnak maradni a hagyományaink, miközben épp a hasonlók miatt mennek végbe nehezen a változások. Kónya-Ütő Bence őrnagyát elnézve pedig nemcsak a groteszk határain remek érzékkel egyensúlyozó, de meglepő drámai vénával megáldott művészt is kaptunk. A dramaturg Kali Ágnes fiatal korához, illetve előző munkáihoz képest meglepő mértékű szövegtisztelettel teszi lehetővé a nézőnek a mátraszentannai mikroklímában, illetve a regény és dráma közötti „átjáróban” való biztonságos tájékozódást.

Természetesen elhangzik a klasszikussá váló replika is – „De jól tetted, édes, jó Lajosom. Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni” –, a nézői gátlások azonban csak nehezen engednek fel a drámával egyenrangúvá váló előadás után. Az évbúcsúztató koccintást Tóték után mindenképpen meg kell ismételni néhányszor.

Borítókép: Tót (Mátray László), Tótné (D. Albu Annanária és Ágika (Vass Zsuzsanna) az előadás egyik jelenetében  (Fotó: Tamási Áron Színház)