A tárogató olyan örökség, amit senki nem vehet el tőlünk

A tárogató amellett, hogy sajátosan magyar hangszer – 2014 óta hungarikum is –, a magyar nép szabadságának szimbólumává vált viharos történelmünk során. Tárogatóművésznek lenni éppen ezért egyet jelent azzal is, hogy az illető nemzeti érzelmű, hazaszerető, magyarságára büszke ember. Mindez elmondható a nemrégiben Erdélyi Magyar Örökség díjjal kitüntetett Erdő Zoltánról, aki a jövő generáció önazonosság-tudatát is szívén viselve, a tárogatóra épülő oktatási programot dolgozott ki. Erről is beszélgettünk a magyar lélek hangszere kapcsán a művésszel.

Fotó: Molnar Elod

– Idén százhuszonöt éves a tárogató, ami azt jelenti, hogy a szabadalmi hivatalban ekkor jegyezték be, már jóval korábban is létezett azonban a hangszer kezdetlegesebb formákban. A Rákóczi-szabadságharcban jelentős szerepet töltött be, leveré­sét követően be is tiltotta a császári hatalom, aztán a ’48-49-es szabadságharcban, majd mindkét világháborúban ismét jelen volt, de a kommunizmus évtizedei alatt ugyancsak tilos volt használni. A magyar történelem folyamán ilyen módon a tárogató hangja a szabadság szimbólumává vált. Az ön életébe miként került ez a hangszer és milyen jelentőséggel bír?

– A tárogató szerepe az én életemben szinte olyan, mint a Szent Korona a nemzetünk történelmében. Egyedülálló érték, több mint egy féltve őrzött kincs. A hangja magában foglalja a magyar nemzet zivataros évszázadait, megszólaltatása egy zenébe szőtt imádság. Régóta nem tudok már tárgyként tekinteni a hangszeremre, amellyel egyfajta szakrális értelemben vett kapcsolódás köt össze. Nem véletlenül vált a tárogató a szabadság szimbólumává és a magyar lélek legnemesebb hangjává. A küldetést, amelyet a hangszeremmel teszek, valójában nem választottam, hanem feladatomként kaptam, mivel a családi örökségemen, a nagyapám tárogatóján játszom a mai napig.

– Ez a hangszer – ha jól tudom – százhúsz esztendős és 1940 óta van a családja birtokában. Mi a története?

– Sokszor belegondolok abba, hogy mi mindent élhetett már meg a tárogatóm, hiszen a maga százhúsz évéből én még csak bő huszonöt éve vigyázhatok rá. Ha mesélni tudna ez a hangszer, elmondhatná azt, hogy a dédnagyapám is a kezében fogta, nagyapám volt az, aki játszott rajta, majd édesapám hosszú ideig féltve őrizte, hogy egyszer végül a kezembe adhassa. Én többször jártam már vele az ­óceán túloldalán, Amerika mindkét partján, Afrikában és Európa szinte minden nagyvárosában. Egyszer a kanadai határon az éjszaka kellős közepén kellett bemutatnom a történelmét és a hangját, mivel egyetlen határőr sem ismerte ezt a hangszert, csak azt látták, hogy egy nagyon idős műkincs. Számtalan gyönyörű utazást és zenei élményt köszönhetek ennek a hangszernek, és nagyon bízom abban, hogy a jövőben egyre többen lesznek olyanok, akik hasonlóképpen részesülhetnek majd mindebből.

– Egy tárogatóssal készült interjúban olvastam a következő mondatot: „Szép hangszer a klarinét, de csak szebb a tárogató.” Miben különbözik ez a két hangszer?

– Jókai Mór 1872-ben írt És mégis mozog a föld című regényében szépen festi a tárogatót, a kuruc dalok hangszerét.

Előkerült egy sajátságos instrumentum. Olyan, mint a klarinét, de rokon a trombitával: fa a fuvolája, a tölcsére öblös; a fúvója hosszú és vékony, mint a tollszár. Ez a tárogató. Tiltott, üldözött hangszer. Nehéz kitalálni a fúvásmódját; aki nem ért hozzá, egy sikoltó hangnál egyebet nem tud belőle kihozni, aki pedig tudja nyitját, annak annyiféle hangot ad, ahányat kíván tőle: sír, buzdít, harsog, kesereg, feljajdul, a levegőt hasítja s megint panaszra fordul, egész a szellősuttogásig…

A ma ismert reformtárogatót az 1800-as évek legvégén modernizálta két budapesti hangszerkészítő mester, Stowasser János és Schunda Vencel József. A hangszer testét megnagyobbították és billentyűkkel látták el, míg a fúvókáját klarinétszerűre cserélték. Fogásaiban és megszólaltatásában részben hasonlít a klarinéthoz és az oboához. A legnagyobb különbség a hangszer furatában van, a tárogató ugyanis kónikus furatú, azaz a hangszer a vége felé tölcsérszerűen egyenletesen szélesedik.

– Szívén viseli a tárogató megismertetését, a jövő nemzedékével való megszerettetését, amely kéz a kézben jár a magyar történelmi ismeretek átadásával is. Miért tartja fontosnak, hogy a fiatalság ilyen fajta képzést kapjon?

– Büszkeséggel töltött el, amikor az ország legfiatalabb tárogatósaként gyerekfejjel eljutott a tudatomba az, hogy egy régi magyar hangszeren játszom. Nemzeti ünnepeinken tizenévesként rendszeresen léptem fel a szülőföldemen; Szerencsen és a Zemplénben, így sokszor volt alkalmam látni a szüleim és a hallgatóság szeméből sugárzó visszajelzéseket. Nagyapám örökségét, a tárogatót mindig méltó módon igyekeztem megtisztelni azzal, hogy igazi felelősséget vállalva álljak ki vele fellépni. Szeretném ezt az érzést a mai fia­talokhoz is eljuttatni, hiszen a világban már szinte minden fontosabb tud lenni annál, mint hogy büszke legyen egy ember a nemzetiségére. A magyar történelemnek páratlan szerepe van a világ fejlődésében. Végtelenül különleges nyelvet beszélünk, az európai hunok leszármazottjaiként pedig lassan már azt is elfelejtettük, hogy Himnuszunk második strófájában kit is említ Kölcsey Ferenc Bendegúz véreként. Így tűnhetnek el nemzetünk történelmének jelentős évszázadai, és ugyanígy tud eltűnni egy a magyar néplélek számára oly kedves hangszer, a tárogató is.

Egyedülálló érték, több mint egy féltve őrzött kincs. Fotó: Molnár Előd

– Kidolgozott egy országos oktatási programtervezetet Tárogató, a magyar lélek hangja címmel. Mit tartalmaz ez a program?

– A megreformálásának százhuszonötödik évét idén ünneplő hangszer népszerűsítéséhez általános- és középiskolákba látogatok el bemutatni a tárogatót, megismertetni a fiatalokkal II. Rákóczi Ferenc fejedelem korát és a XVIII. század zenei ­kincseit a kuruc romantika gyöngyszemein át egészen a verbunkos zenéig. Történelmi várainkban és templomainkban készülök koncerteket adni Lisztes Jenő cimbalomművésszel, aki a másik Hungarikum hangszerünk a cimbalom nemzetközi hírű mestere. A pedagógiai program legfontosabb eleme végül a hangszer oktatása lenne, amihez a megfelelő szakembereken túl szükség van kidolgozott tanmenetre, kottákra és hangszerekre. Ez lesz a legnagyobb kihívása a tárogatóról szóló programnak.

– Nemcsak találó, de léleksimogató is a program elnevezése. Ön milyennek látja a magyar lelket – nevezzük népléleknek –, amelynek dallamát a tárogató hangjával azonosítja?

– A művészetek közül a zene az, amely a lélek legmélyére képes nyúlni, és ott bent valami megmagyarázhatatlan csodát művel. A tárogató hangját leginkább a magyar emberek ismerik, mivel évszázadokon át kíséri már történelmünket. Ha meghallják a hangját, tisztelettel hallgatják, a hangszer történetének megismerését különös érdeklődéssel fogadják. A magyar lélek hangjaként említett tárogató elsősorban a magyar lelkeknek szól, így nyer befogadást. Ez az örökség ­mindannyiunké, amit senki nem vehet el tőlünk.

Borítókép: Erdő Zoltán tárogatóművész (Fotó: Molnár Előd)