– Gyerekkorától körülvette a zene, de hogyan vezetett az útja a klasszikus zenétől a népzenéig?
– Édesapám Erdély leghíresebbé vált néprajzi vidékének szívéből, Kalotaszentkirályról származik, ahol gyerekkorom nyarait töltöttem az apai dédnagymamámnál. Amellett, hogy elkezdtem a klasszikus zenei tanulmányaimat a kolozsvári zeneiskolában, rendszeresen eljártam a Kallós Zoltán Alapítvány népzenei és néptánctáborába, a szóban forgó faluba. Abban az időben a hegedűtanáraim óva intettek attól, hogy „népi hegedülést” tanuljak, mondván, az tönkreteszi a kifinomult klasszikus metodikát, amit oly nagy gonddal próbáltak belém nevelni. Amióta azonban elvégeztem a zeneművészeti szakközépiskolát (már Budapesten) klasszikus hegedű szakon, valamint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemet népihegedű-tanári szakon, meggyőződésem, hogy a két játékmód – megfelelő pedagógiai felügyelet mellett – nem kioltja, hanem táplálja egymást. Mint ahogyan a népzene és a műzene is táplálja egymást. A népzene a falusi kultúra, a műzene pedig a városi kultúra része. A város és a falu pedig évszázadok óta kulturális csereviszonyban él egymással.
– Mi volt az a momentum, amiért végül a népzene mellett kötelezte el magát?
– Időközben több műfajban is kipróbálhattam magam. Tíz évig voltam a Góbé zenekar énekes-hegedűse, kiválásom után viszont döntés elé kerültem: alapítok ismét egy hasonló, népzenei alapú könnyűzenét játszó zenekart, vagy szakítok ezzel a vonallal. Eltökéltem magam az autentikus népzene játszása mellett. A végső döntés egy 2018 augusztusában ért élményhez kapcsolódik, amikor barátaimmal kalotaszegi zenészeknél jártunk látogatóban, Mérában, s ott spontán zenélésbe kezdtünk. Egyik legihletettebb muzsikálásomként emlékszem vissza rá, amelyet akkor nemigen hallhatott más, csak az asztal köré gyűlt kollégák, a ketrecben kotyogó pulykák meg a mérai domboldal. A megelőző években a Góbé zenekarral több száz vagy ezer fős tömegek előtt is felléptem idehaza és külföldön, ami roppant vonzó lehet bármilyen előadóművésznek. Ám számomra az az este felemelőbb élményt adott minden korábbi tapasztalásnál, s ekkor úgy éreztem, hogy hiányérzet nélkül le tudok mondani a nagyszínpadról, reflektorfényről, füstgépről, a tomboló közönségről, s hogy a tiszta népzene az, ami hosszú távon lelki békét és boldogságot fog adni. A színpadra termett műfajokkal ellentétben a népzenének van egy rendkívül elementáris, bensőséges ereje, ami képessé teheti az előadót arra, hogy örömét lelje a muzsikában még akkor is, ha nincs különösebb hallgatósága.
– Szerteágazó zenei tudását a következő generációknak is igyekszik átadni.
– Az elmúlt években különböző művészeti iskolákban tanítottam Budapesten, Szentendrén, Zsámbékon, Ürömön és Csepelen is, elsősorban népi hegedűt és elméleti népzenei tárgyakat. A zeneelmélet régóta közel áll hozzám, már csak azért is, mert egy időben muzikológusnak készültem, négy évig a Zeneakadémia zenetudományi szakára jártam. A szüleim is tanítanak, talán családi vonás, hogy a pedagógia szerelmese lettem. Ám amikor jött a pandémia, s vele együtt az online oktatás, félbehagytam az osztálytermi tanítást.
– Úgy tudom, hogy az osztálytermek falain túlmutató ismeretterjesztő anyagok összeállításán dolgozik. Hol tart a projekt, és mit lehet róla tudni?
– Idén ötvenéves a magyarországi táncházmozgalom, s ez idő alatt sokan megtanultak néptáncolni, viszont a falusi kultúra tovább hanyatlott. Aktív táncházi zenészként látom, hogy nagyon sok lelkes fiatal akar néptáncot és népzenét tanulni, de a kapcsolat már nem olyan szoros a vidékkel és a hagyományőrző adatközlőkkel, akik mellesleg egyre kevesebben vannak. Ezért a Magyar Művészeti Akadémia művészeti ösztöndíjasaként létrehoztam a Körülírás elnevezésű projektet, ami egy népzenei, ismeretterjesztő internetes felület. Fontosnak tartom, hogy legyen mindenki számára egy könnyen elérhető platform, ahol hozzá lehet jutni olyan információkhoz, amelyek az elmúlt száz évben javarészt könyvekben jelentek meg. A Hagyományok Házának és a Zenetudományi Intézetnek ugyan léteznek szakmai adatbázisai, de érdeklődők, amatőrök, laikusok számára nincs még olyan felület, ahol meg lehet tudni például azt, hogy mi a táncház, mi a csárdás vagy ki volt Martin György. Az oldal egyelőre Instagramon és Facebookon érhető el, de szeretném az összes közösségi médiafelületre kiterjeszteni, valamint egy külön honlapot is szentelni neki.
– Melyik tájegység népzenei kincseihez kötődik leginkább a Kárpát-medencében?
– Ahogy már említettem, érzelmileg kötődöm Kalotaszeghez, ahol a fél gyerekkoromat töltöttem. Ez a térség szinte az első olyan néprajzi tájegység volt, ami a kutatók látóterébe került rendkívül gazdag népzenéje, néptánca, építészete, viselete, hímzései, fafaragásai miatt. Zenekarom, az Erdőfű több szálon kötődik ehhez a térséghez: prímás kollégám, Maruzsenszki Andor gyerekkora óta szerelmese a kalotaszegi hegedűsök játékmódjának, míg a formáció bőgőse és brácsása Éri Katalin és Éri Márton testvérpár népzenész édesapjuk, Éri Péter és néptánckutató nagyapjuk, Martin György révén kerültek mindennapi kapcsolatba a tájegység népzenéjével.
– Kalotaszeg köré épült az Erdőfű zenekarnak a nemrég a Magyar Zene Házában adott népzenei gálakoncertje is.
– „Pompás magyarok a Kalota partján” estünk címe egy Ady-versre utalt. A színes műsorban mérai és bánffyhunyadi zenészek és táncosok léptek fel az Erdőfű zenekarral, emellett egy ismeretterjesztő néprajzi előadást is hallhatott a közönség. Soron következő nagy projektünk, hogy megjelenjen második lemezünk, amelynek zenei anyagát tavaly már rögzítettük. Erre közel egyórányi kalotaszegi népzene kerül rendkívül változatos felállásokban, kizárólag Martin György gyűjtéseiből válogatva.
– És milyen produkcióban lép színpadra a közeljövőben?
– A rendszeres péntek esti Erdőfű-táncházak mellett havonta egyszer fellépek a Hagyományok Házában mint énekes, Paár Julcsi és a Fitos Dezső Társulat népzenés meseprodukciójában, amely a Kerekutca címet viseli. Ezen kívül az Idéző 1.84 Társulat vendégeként két táncművész, Tókos Attila és ifj. Zsuráfszky Zoltán, valamint Szabó Marcell zongoraművész társaságában lépek fel a Kaleidoszkóp – Hommage à Bartók Béla címet viselő táncszínházi előadásban, amelyet legközelebb március 25-én, Bartók Béla születésnapján a Hagyományok Házában, majd május 8-án, a Nemzeti Színház által rendezett MITEM záróestjén nézhetnek meg.
– Mindemellett a közönség láthatta a Nemzeti Színház Sára asszony és A helység kalapácsa című előadásaiban is, míg márciusban és áprilisban ismét a hegedűs szerepébe bújik a Budapesti Operettszínház Hegedűs a háztetőn című darabjában. Mi fogta meg a hegedűs karakterében?
– A darab rendezőjével, Bozsik Yvette-tel egy korábbi munka kapcsán ismerkedtem meg, s amikor a Hegedűs a háztetőn című előadást színpadra álmodta, felhívott. Eleinte kicsit ódzkodtam a musicalben való szerepléstől, de amikor elmesélte, hogyan gondolta újra a karaktert, hirtelen magaménak éreztem a szerepet. Egyébként az eredeti forgatókönyv alapján a hegedűs csak az előadás elején és végén tűnik fel egy-egy rövid epizódra, itt viszont szinte végig színen van, kvázi démoni figura, mintegy tér és idő ura, marionettszálakon húzogatja a szereplőket. A zsidó kisközösséget elszállásoló shtetl zenésze az erdélyi falvak muzsikusait juttatta eszembe, akik bizonyos szempontból kívülállónak számítottak, mert nem abból a kétkezi mezei munkából keresték kenyerüket, mint a társadalom többi tagja – megítélésük nem állt távol a csavargókétól, valamelyest lenézett figurák voltak –, de emellett kiemelt szerepük is volt. Hiszen nélkülük nem tudtak lezajlani az emberi életfordulók nagy eseményei (keresztelő, lakodalom stb.). Ebben a szerepkörben előadásról előadásra egyre otthonosabban érzem magam.
Borítókép: Kiss-Balbinat Ádám hegedűművész (Fotó: Kurucz Árpád)
