– Gyerekkorától körülvette a zene, de hogyan vezetett az útja a klasszikus zenétől a népzenéig?
– Édesapám Erdély leghíresebbé vált néprajzi vidékének szívéből, Kalotaszentkirályról származik, ahol gyerekkorom nyarait töltöttem az apai dédnagymamámnál. Amellett, hogy elkezdtem a klasszikus zenei tanulmányaimat a kolozsvári zeneiskolában, rendszeresen eljártam a Kallós Zoltán Alapítvány népzenei és néptánctáborába, a szóban forgó faluba. Abban az időben a hegedűtanáraim óva intettek attól, hogy „népi hegedülést” tanuljak, mondván, az tönkreteszi a kifinomult klasszikus metodikát, amit oly nagy gonddal próbáltak belém nevelni. Amióta azonban elvégeztem a zeneművészeti szakközépiskolát (már Budapesten) klasszikus hegedű szakon, valamint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemet népihegedű-tanári szakon, meggyőződésem, hogy a két játékmód – megfelelő pedagógiai felügyelet mellett – nem kioltja, hanem táplálja egymást. Mint ahogyan a népzene és a műzene is táplálja egymást. A népzene a falusi kultúra, a műzene pedig a városi kultúra része. A város és a falu pedig évszázadok óta kulturális csereviszonyban él egymással.
– Mi volt az a momentum, amiért végül a népzene mellett kötelezte el magát?
– Időközben több műfajban is kipróbálhattam magam. Tíz évig voltam a Góbé zenekar énekes-hegedűse, kiválásom után viszont döntés elé kerültem: alapítok ismét egy hasonló, népzenei alapú könnyűzenét játszó zenekart, vagy szakítok ezzel a vonallal. Eltökéltem magam az autentikus népzene játszása mellett. A végső döntés egy 2018 augusztusában ért élményhez kapcsolódik, amikor barátaimmal kalotaszegi zenészeknél jártunk látogatóban, Mérában, s ott spontán zenélésbe kezdtünk. Egyik legihletettebb muzsikálásomként emlékszem vissza rá, amelyet akkor nemigen hallhatott más, csak az asztal köré gyűlt kollégák, a ketrecben kotyogó pulykák meg a mérai domboldal. A megelőző években a Góbé zenekarral több száz vagy ezer fős tömegek előtt is felléptem idehaza és külföldön, ami roppant vonzó lehet bármilyen előadóművésznek. Ám számomra az az este felemelőbb élményt adott minden korábbi tapasztalásnál, s ekkor úgy éreztem, hogy hiányérzet nélkül le tudok mondani a nagyszínpadról, reflektorfényről, füstgépről, a tomboló közönségről, s hogy a tiszta népzene az, ami hosszú távon lelki békét és boldogságot fog adni. A színpadra termett műfajokkal ellentétben a népzenének van egy rendkívül elementáris, bensőséges ereje, ami képessé teheti az előadót arra, hogy örömét lelje a muzsikában még akkor is, ha nincs különösebb hallgatósága.