Szinte spin-off a Bridgerton család új évada

Herceg nélkül, a családi értékek hangoztatásával indul a Bridgerton család új évada… és úgy is fejeződik be. A felnőttebb történet jóval unalmasabb, köze nincs a regényhez és a sorozat legfontosabb egyedi terméktulajdonsága is elveszett: a jó adag erotika.

Fotó: LIAM DANIEL/NETFLIX

Amikor 2020 karácsonyán a Netflix bemutatta a Bridgerton család első évadát, az pillanatok alatt a streamingszolgáltató valaha volt legnézettebb műsorává avanzsált (azóta a Nyerd meg életed taszította le a trónról). A pandémia okozta karanténban megcsömörlött nézők boldogan merültek el a György-kori pompában, a fűzőbomlasztó, fülledt erotikában és a feszült családi viszonyokban. Nem ártott a főszereplő Regé-Jean Page karizmája sem, amely vitathatatlanul sütött a vászonról. A sorozat kreátora, Chris Van Dusen most szenved az összevalók vegyítésével.

Története egyszerre zavaros és unalmas, főhőse érdektelen, szereplőinek kezelése nehézkes.

Az első évad a Bridgerton család legidősebb lányának, Daphnénak (Phoebe Dynevor) férjtalálásáról szól. Daphne és Hasting hercegének (Regé-Jean Page) szerelme heves, szenvedélyes, hirtelen, vagyis olyan, mint a fiatal szerelmek. A második évad főszereplői, a Bridgerton család feje, Anthony (Jonathan Bailey) és a szintén családi kötelezettségek súlyától szenvedő Kate Sharma (Simone Ashley) a kötelesség és a szerelem között egyensúlyoznak, vagyis kapcsolatuk jóval felnőttebb, mint Daphne és Hastings meséje, éppen ezért unalmasabb is.

A szürkébb alaphelyzeten a forgatókönyv sem segít.

Anthony már az első évadban a legkevésbé szerethető Bridgerton testvér volt, és ez a második évad nagy részében sem változik, hiába próbál a sorozat hátteret rajzolni a karakterhez és bemutatni, milyen démonokkal kell megküzdenie. Az évad végére válik romantikus hőssé, de a nyolc hosszú, esetenként több mint egyórás rész túl vonatott ahhoz, hogy az ember ne veszítse el érdeklődést ugyanazon kérdés újra és újra felmerülő megvitatása során.

Úgy tűnik, mintha Chris Van Dusen fogta volna Julia Quinn A vikomt, aki szeretett engem című regényét, és a karakterneveket kivéve kidobta volna a kukába, hogy aztán nyolc részen keresztül „igen, nem, igen, de, mégse” szenvelgéssel töltse meg a történetet. A legdrámaibbnak szánt rész például nem szól másról, minthogy az egyik szereplő férjhez akar-e menni vagy sem. Tény, hogy ez komoly döntés minden fiatal életében, de 68 percen keresztül nézni ugyanazt a drámaiság hangsúlyozása érdekében még a legbirkatürelműbb nézőt is próbára teszi. Ezek alapján szinte meglepő, hogy az utolsó rész egy pillanat alatt rendezi a vitás kérdéseket, és varázsolja Anthonyt azzá a romantikus hőssé, aki Hastings hercege az első pillanattól kezdve volt.

Fotó: Netflix/Liam Daniel

A forgatókönyv nehézségein Simone Ashley Kate-je tud felülkerekedni. Ashley a második évad sztárja, remekül játszik. Egyetlen problémája, hogy kiművelt brit akcentusába gyakran keveredik indiai kiejtés, ami önmagában nem lenne zavaró, hiszen a történet szerint Kate Sharma Indiából származik, ám testvére, Edwina (Charithra Chandran) – akivel elvileg együtt nőttek fel – mindig tisztán beszél.  Ez az apróság persze a legtöbb nézőt nem fogja zavarni, különösen, hogy Ashley az akcentuscsúszkálás ellenére is meg tudja győzni a nézőket, érdemes ennek a szeretek-gyűlölök párosnak is szurkolni. Az ellenségekből szerelmespárrá érett karakterek története általában kedvelt alapanyag a világirodalomban. Számos példát találni Benedict és Beatricétől kezdve, Elizabeth Bennett és Mr. Darcyn át Lucy Hutton és Joshua Templemanig. A szenvedély megnyilvánulásának változása mindig izgalmas és szórakoztató – legyen szó olvasásról vagy filmnézésről. Kate és Anthony története is ezen a dinamikán alapszik, de túlzottan elnyújtja a karakterfejlődést.

Regé-Jean Page hiánya sem tesz jót a sorozatnak. A színész a második évad bejelentése után nem sokkal döntött úgy, hogy nem szeretne mellékszereplőként visszatérni. Julia Quinn regényei egyfajta antológia családregényfolyamként foghatók fel, ahol a testvérek és házastársaik mellékszereplőként jelennek meg az aktuális főszereplő testvér szerelmi történetében. Page az előző évad hozta sikert máshol szeretné kamatoztatni, ami a színész karrierjét tekintve teljesen érthető, a sorozat készítőit viszont komoly nehézségek elé állította. Hasonló dilemmával szembesültek a szintén György-kori Angliát idéző Sanditon készítői, ahol Theo James mondott nemet a folytatásra. Ott megölték a karaktert, Page esetén azonban nem magyarázza a forgatókönyv, miért nem jelenik meg egyetlen családi eseményen sem. A megoldás elég sutára sikeredett, tekintve hiába elfoglalt herceg valaki, egy olyan összetartó család esetén, mint Bridgerton legalábbis furcsa, hogy még sógora esküvőjén sem jelenik meg az ország egyik legfontosabb előkelősége, miközben még a királyné is ott van.

Page eltűnését a készítők azzal próbálták ellensúlyozni, hogy a főszereplő pároson kívül számos mellékszálat hoztak a történetbe, amely többsége teljesen felesleges, ám visszahozza az előző évad szinte minden szereplőjét. Hasting az első évadban egyfajta pszichológusként járt legjobb barátjához, a bokszoló Will Mondrich-hoz (Martins Imhangbe). Mondrich most az előkelő uraknak nyit klubot. Az ott zajló események azonban bárhol máshol is történhetnének. Colin Bridgerton (Luke Newton) nem tudja feledni az előző évadban máshoz férjhez ment szerelmét, ezért meglátogatja Marinát (Ruby Barker). A találkozás azonban nem indítja el azt a változást, amelyet a könyvet ismerők már régóta várnak, és a több évados berendelés miatt reménykednek, hogy nemcsak a Colin szerelmét bemutató negyedik évadban láthatnak majd. A következő évad főszereplője Benedict Bridgerton (Luke Thompson) művészi élete sem tesz hozzá semmit a történésekhez, mégis viszonylag sok játékidőt kap.

A Featheringtonok történetszála minden kritikus szerint a legérdektelenebb az évadban. Adott az immár özvegy báróné (Polly Walker) és három lánya, akik nehezen navigálnak az új Lord Featherington (Rupert Young) érkezése okozta viharokban. Az egyetlen érdekesség Penelope (Nicola Coughlan), akiről az előző évad végén kiderült, hogy ő a hírhedt Lady Whistledown, és most azzal tölti az évadot, hogy megpróbálja elkerülni a lebukást. Vele szemben Eloise Bridgerton (Claudia Jessie) meséje is érdekes, aki a család könyvmoly zsenijeként, Penelope legjobb barátnőjeként és Lady Whistledownt mindenképp leleplezni akaró nyomozóként már az első évadban is számos lehetőséget tartogatott. Kettejük dinamizmusa sokat tesz a második évad nézhetősége érdekében.

Szintén nem lehet panasz a fényképezésre, a díszletekre és a jelmezekre sem. A Bridgerton első évada a túlzott cukormázas fényűzés mintaképe volt, de ha lehet, az idén még teljesebb a pompa. A jelmezek még színesebbek, a díszletek még díszesebbek. A zene viszont megfekszi az ember gyomrát. Az első évad sikerének részét képezték a vonósnégyes feldolgozásban, a Vitamin String Quartet által játszott modern popdalok. Azonban míg két évvel ezelőtt a készítők finom egyensúlyt tudtak tartani az igazi klasszikusok és a popdalok feldolgozásai között, most csak az utóbbit hallhatjuk. És bár megmosolyogtató Madonna Material Girljét hallgatni az elsőbálozók egyik legfontosabb eseményén, a kevesebb ezúttal több lett volna.

Fotó: Netflix/Liam Daniel

Összességében az új Bridgerton család mintha az első évad spin-offja lenne, ami ugyanazokkal a szereplőkkel, de komolyabb tartalommal próbál zsonglőrködni. Önmagában nem baj, ha egy sorozat történetet vagy stílust vált, ha az jobb, mint a korábbi. Jelen esetben azonban nem ez a helyzet. A Bridgertont a közönség nem a komolyságért szereti, hanem a pompás túlzásokért, amelyek segítenek elszabadulni a hétköznapi gondok elől. Ezért fér bele egy olyan kevert rasszú világ ábrázolása, amely még a 21. századi arisztokrácia között sem túl jellemző. 

A korábbi évad nyílt szexualitásának minimálisra csökkentése a drámaiság fokozása érdekében ugyan a nagyszülőkkel is nézhetővé teszi a sorozatot, de a történetnek nem tesz jót. A magyarázat egyrészt lehet Kate Sharma nyomán a bollywoodi életérzés beemelése, ahol az indiai erkölcsi normák miatt a csókon kívül más nem történik, másrészt a pandémia okozta kötelező távolságtartás. A forgatást számos alkalommal kellett leállítani koronavírusos megbetegedések miatt, így a testi kontaktus minél tovább való kerülése érthető döntés, mégis hiányérzetet okoz.

A Bridgerton második évada tehát nem nézhetetlen kategória, de messze nem az a könnyed szórakozás, amelyet ettől a rózsaszín cukormáztól várnánk.

Borítókép: jelenet a filmből (Fotó: Netflix/Liam Daniel )