Ahogy Molnár János festő- és grafikusművész Passióját szemlélem, valami megfoghatatlan áhítat lesz úrrá rajtam, mintha csak egy középkori templomi miliőbe csöppentem volna, ahol még pisszenni sem merek. Nemcsak a téma, de sokkal inkább a megvalósítás módja miatt, hiszen
a vásznakon egy olyan kor elevenedik meg, amikor a hit még megkérdőjelezhetetlenül jelen volt minden emberben, a művész pedig nem saját önkifejezése okán, hanem az emberiség javára és isteni sugallat szerint alkotott.
Babits Psychoanalysis Christiana című lírai műve jut eszembe. A versben fellelhető analógiák persze különböző szinteken más és más értelmet nyernek, a költő viszont abból indul ki, hogy annak idején a faragók a szobor minden kis részletét kidolgozták – még azt is, amelyik a falnak fordult, s így nem volt látható –, mert ők még Istennek dolgoztak. A XIII–XIV. századból fennmaradt műveken többnyire éppen emiatt nem látunk aláírást, hiszen a középkori felfogás szerint nem az számított, hogy ki készítette, hanem hogy mit ábrázolt, a művész szerepe pedig az volt, hogy rajta keresztül megnyilvánulhasson az isteni akarat.
A Molnár Jánoshoz hasonló kortárs művészek – kevesen vannak ugyan, de – még ma is így alkotnak: a szép, a jó és az igaz fogalmi hármasság mentén.
Ez a fajta lelki indíttatás Magyarországon az 1500-as évekig volt jelen élő módon, a török dúlást követően a tárgyi emlékek többnyire elpusztultak keresztény tartalmuk miatt. Ami azonban túlélte, az leginkább a népművészetben, valamint a felvidéki és erdélyi templomi művészetben maradt fenn, ahol nem történt konzekvens pusztítás. Molnár János évtizedek óta kutatja a magyar népművészet vonatkozó elemeit az anyaországban és külhonban egyaránt, behatóan foglalkozik a népi tradíció formavilágával és jelképrendszerével, mely szimbólumok alkotásaiban rendre fel is tűnnek, egyfajta sajátosan magyar többletjelentést adva a műveknek.
Jézus szenvedéstörténetének megjelenítése is tartalmaz néhány utalásszerű elemet, persze közel sem annyit, mint legújabb Szent György-sorozata. Azokon a képeken azonban, ahol a Messiást már megfeszítették, felsejlik az ősi, háromosztatú világmindenség teljessége, a Nap és a Hold, az alsó és a felső szféra, a keresztfa pedig akár az ezeket összekötő életfaként is értelmezhető.
Nem csupán a mögöttes tartalom, de a technikai megvalósítás is a régi mesterek módszerét idézi. A középkori festészeti stílusban ábrázolt alakokra pillantva rögtön feltűnik egyfajta kanonizált mozdulatlanság, beállítottság és szabályozottság. Ahogy később a művésztől megtudtam, még a színhasználat sem az alkotó szabad akaratán múlt, hiszen a középkori festészetben minden szigorú kánon szerint valósulhatott csak meg.
