A második életműház

Az Operaházat megálmodó Ybl Miklós az előző századforduló sztár­építésze volt, ahogy a csaknem százötven éves épület felújítását vezénylő Zoboki Gábor is annak számít a jelenkor szemében. Az önmagát építőművészként definiáló alkotó eddigi munkásságát Kossuth-díjjal ismerték el. Az Operaház átadása után elárulta: két „életműház” után most tart ott tudásban, ahol szeretett volna tartani, amikor kilépett az egyetem ajtaján.

Budapest, Operaház Zoboki Gábor Fotó: Teknős Miklós

– A díszelőadáson elégedetten dőlt hátra a nézőtér valamelyik új foteljében?

– Semmi máshoz nem hasonlítható az a katarzis, amikor láttam, hogy az emberek nem győzik a fejüket forgatva csodálni ezt a gyönyörű épületet. Az elfogódottságtól majd kiugrott a szívem. A felújítás leglátványosabb része vitathatatlanul a restaurátorok és a díszítőfestők professzionalizmusát dicséri. A módszeres falkutatás nyomán kiderült, hogy Ybl épületé­ben sokkal bátrabb volt a színhasználat, mint amit el tudunk képzelni erről a korról. Most, hogy az eredetinek megfelelően állítottuk helyre a festéseket, gyönyörűséges, harmonikus színvilág bontakozott ki előttünk.

– A nemzeti ünnep alkalmával életművét Kossuth-díjjal ismerték el. Sokan azt mondják, ennek már itt volt az ideje.

– Furcsa dolog egy építésznél a Kossuth-díj, mert az ember ugye nem egyedül dolgozik. Az Operaházban nagyjából kétszáz mérnökkel dolgoztam együtt, és bár én voltam a vezető építész, de ennek a piramisnak rengeteg szakága van. Egy hegedűművész a játékáért, egy szobrász a szobraiért kap Kossuth-díjat, én viszont egy csapatkapitány vagyok.

– Nem lehet, hogy ez a csapatkapitány életműdíja?

– Nagyon remélem, hogy az is! Örök kérdés, hogy az építészek műszaki emberek vagy inkább művészek? Van kolléga, akinek az életművét Széchenyi-díjjal ismerik el, és van, aki Kossuth-díjat kap. Engem azért tesz boldoggá, hogy az utóbbit kaptam, mert bennem valóban erősebb a művészi gondolkodás, mint a műszaki véna. Ezért is vesznek körül olyan kiváló szakemberek, akik az utóbbi téren kiegészítenek. Akik miatt az Operaház olyan műszaki minőségben újulhatott meg, amilyenben. Sokaknál ez a díj a pálya végét is jelenti, nálam csak fordulópontot.

– Ez mit jelent?

– Paradigmaváltást. Amikor az ember átvesz egy Kossuth-díjat, az alkalom rákényszeríti, hogy előre meg hátra is pillantson egy kicsit. Az biztos, hogy a mestereim között is voltak olyan nagy formátumú építész kiválóságok, akiknek nem adatott meg a karrierjük ékkövét jelentő „életműház”. Nekem a Müpával és az Operaházzal mindjárt kettő is.

Zoboki Gábor Kossuth-díjas építész (Fotó: Teknős Miklós)

– Tehát duplán kipipálta, már nincsenek is további ambíciói?

– Azért ez a díj nem azt jelenti, hogy az emberből hirtelen kivesznek a vágyak! Főleg, hogy tudásommal mostanra elértem oda, ahová akkor szerettem volna, amikor kiléptem a Műegyetem kapuján. Amit a paradigmaváltás alatt értek, az inkább csak annyi, hogy mostantól nem kell napi huszonnégy órát dolgoznom, mint eddig. Hajtás helyett kicsit lassabb tempójú, bölcsebb életre vágyom. Arra, hogy tudásomat megosszam a fiatalabbakkal. Egy fantasztikus műhelyem van. Akkora erőbedobás, amire a Müpa és az Operaház esetében szükség volt, a részemről már nem indokolt, különösen, mert az alkotóműhelyem tagjai képesek és készek a staféta továbbvitelére. Ez persze nem azt jelenti, hogy magukra hagyom őket, kiszállok és elvonulok pecázni. A Kossuth-díjam nekik is elismerést, munkájuk iránt bizalmat jelent.

– A jelenléte pedig hitelesíti őket. Gondolom, ezentúl a megbízások között is válogathat.

– Nem vagyok válogatós, abban viszont nagyon bízom, hogy szakmai kérdésekben mostantól jobban hisznek nekem, elvégre amit egy Kossuth-díjas mond, az mindjárt többet ér! Sok építész kollégának alapproblémája, hogy folyton küszködnie kell szakmai álláspontja érvényesítéséért.

– Jól sejtem, hogy önnek is vannak e téren tapasztalatai?

– A szakmában fenegyereknek tartanak, állítólag az a hírem, hogy kitartó, szívós fickó vagyok. Hat évig benne lenni egy operaházi munkában úgy, hogy közben egy fabatkát sem szabad engedni az elvekből, nos, elárulom, ez nem könnyű séta. Az építész szakmai elképzelésének érvényesítése sokszor a legnagyobb kihívás. Amikor az épület nagy viták árán végül majdnem abban a formában valósul meg, ahogy a legjobb tudásunk diktálja, az végtelenül jó érzés. Mindenért kárpótol.

Borítókép: Zoboki Gábor építész a felújított Operaházban (Fotó: Teknős Miklós)