Gábor, hidd el nekem, tényleg ez a világ legszebb operaháza! – jelentette ki a világhírű operaénekes, Plácido Domingo, miközben vállát lapogatta a március óta Kossuth-díjas projektvezető építésznek, Zoboki Gábornak (jobb felső fotónkon). Ez tavaly nyáron történt, amikor Ókovács Szilveszter főigazgató vendégeként körbevezették a művészt a felújítás helyszínén. Ha fel kellene sorolni a magyar építészettörténet három legfontosabb alkotását, az Operaház alighanem köztük lenne – értékel Zoboki Gábor, véleményéhez csatlakozik Verebes Dóra vezető restaurátor is. De hasonlóképpen foglal állást Görbe Márk művészettörténész, a historizmus jeles szakértője is, aki szerint a neoreneszánsz épület értékeit akkor érthetjük meg igazán, ha belehelyezkedünk saját korába.
A XIX. század második fele Európa-szerte a historizmus jegyében telt. Az akkori alkotók tetszés és igény szerint a gótika, a reneszánsz, a barokk stíluselemeihez nyúltak vissza, illetve az építészetben ezeket akár szabadon vegyíthették is, így született meg az építészet küvéje, az eklektika. Az 1880-as években a neoreneszánsz volt az aktuális divat, ennek köszönhetjük az akkor kiépült budapesti Andrássy út palotáinak páratlanul egységes neoreneszánsz megjelenését, köztük az 1884-ben elkészült Operaházét. Ybl Miklós épületére igaz a magyarra nehezen fordítható Gesamtkunstwerk (összművészeti mű) kifejezés is, hiszen az építészet, iparművészet, képzőművészet egyenrangúan jelenik meg benne, ami a korszak egyik legalapvetőbb célkitűzése volt.
Minden ízében magyar
A kiegyezés után Budapest felemelése az európai fővárosok színvonalára nemzeti programmá vált. Ybl mélyen átérezte, hogy épülete a magyar nemzet kulturális fejlettségének referenciája. Az ország legkiválóbb mestereit, művészeit hívta meg, és a legjobb anyagokat használta fel megfelelve annak a kívánalomnak is, hogy az épület minden ízében magyar produktum legyen. A legtöbb szekkót (falfestményt) Lotz Károly és Than Mór festette, de jutott megbízás Székely Bertalannak, idősebb Vastagh Györgynek és a fiatal Feszty Árpádnak is. A faburkolatok és bútorok Thék Endre és a Neuschloss-cég üzeméből, a kovácsoltvas rácsok Jungfer Gyula műhelyéből kerültek ki. Ugyanezek a nevek bukkannak fel a királyi palota Szent István-termének alkotói között. Ybl a legapróbb részletekre is nagy gondot fordított: még a házban előforduló kilincseket is maga tervezte – hívja fel a figyelmet Görbe Márk.
A művészettörténész érvelését Zoboki Gábor azzal egészíti ki, hogy előzetes kutatásai szerint Ybl Miklós első vázlatain még timpanonos, saroktornyos operaház szerepelt. Végigtekintve a mester rajzain nyomon lehet követni gondolatmenetét, építészi viaskodását. A megkövetelt takarékosság jegyében fokozatosan minden egyre kisebb lett, ám mégsem tűnt el a nagyvonalúság, helyette a mester lett egyre virtuózabb. Az olcsóság érzetének a látszatát is kerülte, hiszen a társadalmi prezentációnak még a mainál is fontosabb helyszíne volt az Operaház. Ezért is helyezett Ybl nagy hangsúlyt a megérkezés dramaturgiájára.
A főbejáraton belépő vendég azonnal grandiózus térben találja magát, ahol Székely Bertalan mennyezeti képei szinte integetnek felé. Itt fogad minket Verebes Dóra vezető restaurátor, akivel legutóbb az esztergomi bazilika kupolaboltozatának restaurálása során találkoztunk. Ahogy ott is, az Operában is ő instruálta azt a mintegy hatvan festőrestaurátort és díszítőfestőt, akik az öt éven át tartó hatalmas munkában részt vettek. Miközben végigkísér minket az épületen, olyan érzésünk támad, mintha szinte minden egyes négyzetcentiméterről volna mondanivalója, mindennek megvan a maga története. A díszítőfestők és festőrestaurátorok munkáját alapos falkutatás előzte meg. Tudniuk kellett, hogy Ybl korában az ornamentika egyes részeit pontosan milyenre színezték. Volt, ahol csak mikronnyi méretű anyagmaradvány árulta el az igazságot, mint az auditóriumban, a színpad melletti hatalmas oszlopok esetében. Alsó harmadukról emberemlékezet óta hiányzott a nemesfém. Verebes Dóra csak „aranyzokninak” nevezi, de pótlása valóban elegánsabbá tette a nézőteret. Utunk során rengeteg hasonló példát említ. Sok helyen újra kellett alkotniuk rég eltűnt díszítőfestéseket, amelyek helyéről unalmas, egyszínű felület ásított ránk. Rengeteg falsík, oszlop tűnik márványnak, pedig az igaziak mellett tele van az épület megtévesztően hasonló kinézetű festett és gipszmárvány felületekkel, amelyek elkészítéséhez csak a szakma legjobbjai értenek.
Lecsiszolva nullára
– A díszítőfestés körülbelül harminc év alatt magától is tönkremegy, főleg azért, mert sokáig gázvilágítás volt, itt dohányoztak, és amikor egy falfestmény piszkos lett, jött a díszítőfestő, lemásolta a mintákat, majd lecsiszolta nullára, hogy újrafesthesse – magyarázza Verebes Dóra.
– A többszöri újraalkotás eredményeként a részletek fokozatosan „elbutultak”, a színek megváltoztak. Most, amikor arra törekedtünk, hogy az 1884-es szín- és formavilágot állítsuk helyre, döbbenetes volt látni, ahogy visszatért az esztétikai rend a házba. Ezért érzem úgy, hogy a díszítőfestőkről, a restaurátorokról méltatlanul kevés említés esik, miközben a nyitás óta mindenki az ő munkájukat csodálja.
A büfécsarnokba lépve Feszty Árpád és Ujváry Ignác restaurált festményei, Vastagh György puttói tekintenek le ránk, utóbbiak kék háttérből.
A hatvanas években a kék háttereket ki tudja, miért tojásszínűre mázolták. Vannak más furcsaságok is. Hihetetlen, de az auditórium Lotz Károly alkotta mennyezeti szekkójából maréknyi légpuskalövedéket operáltak ki. Állítólag valakik a nézőtéren légpuskával lőtték a betévedt galambokat, de a büfében is találtak számos képbe, burkolatba fúródott kis golyót.
– A falakon sokkal bátrabb színek voltak egykor, mint amit mi el tudunk képzelni erről a korról – mondja Zoboki Gábor építész is hozzátéve, hogy a neoreneszánsz belső világ akkor mutatta be valódi, harmonikus színvilágát, amikor visszakapta az eredeti festését. – A nyolcvanas évek első felében, amikor tinédzserként jártam ide, fáradt, komor, szürkés összhatást keltett az épület, sok minden nagyon rosszul volt megvilágítva. Most minden felragyogott, ez volt a cél!
Hangok a kakasülőn
Az építészeti nehézségekről szólva elmondja, hogy a műemlékvédelmi szakemberekkel jól együtt tudott működni, annál több fejfájást okoztak a műszaki előírások, amelyeket jellemzően nem műemlék épületekre szabtak, valamint az operaüzemi igények, amelyek miatt igen kemény szócsatákat kellett vívnia kiváló barátjával, Ókovács Szilveszter főigazgatóval.
Az Operaház rekonstrukciójának fontos eredménye az akusztikát érinti, amely a nyolcvanas években történt átépítések hatására romlott, különösen a zenekari árok kibetonozása miatt. Ezúttal azonban helyreállították a nézőtér alatti faszerkezeteket és az árkot. Az építésztől megtudjuk, hogy az auditórium úgy működik, mint egy akusztikus hangszer. A közönség hatalmas, fedett „kehelyben” ül, a mennyezet fentről visszateríti a hangot. Vicces ellentmondás, hogy a királyi páholyban lehet a legjobban látni és a legrosszabbul hallani, viszont a harmadik emeleten, a Lotz-festmény alatt nem a legkedvezőbb a szemnek, ellenben a legjobb a fülnek – emeli ki Zoboki.
Erről Verebes Dóra kíséretében meg is győződhettünk. A „kakasülőn”, ahol hajdan a kispénzű diákok és cselédek foglaltak helyet, valóban remekül hallani a színpadon beszélgető díszletmunkásokat.
Ókovács Szilveszter főigazgató elégedett az auditórium hangzásával. Mint mondja, a lecsengési idő megnőtt, „teresebb”, gazdagabb lett a hangzás. Természetesen a műemléki részek felfrissülésének is nagyon örül, de az általa vezetett társulat számára mégsem ennek van a legnagyobb jelentősége, hanem hogy az Ybl-palota gépészete korszerűsödött, a színpad technológiája immár világszínvonalat képvisel, a zenekar árka visszabővült, öltözője megépült, továbbá új balett-teremre és házi színpadra is szert tehettek, a nézők kényelmes székekben foglalhatnak helyet. Úgy érzi, a társulatnak kifejezetten nehéz volt átvészelni az építkezés közel hatvan hónapos időszakát.
– A házon kívül nem annyi művész nem azt, nem ott és nem olyan körülmények között énekelte, táncolta, játszotta, mint az Operában. Ennek ellenére igyekeztünk mindenkire figyelni, még úgy is, hogy a vírus tovább rontott a helyzeten. De túl vagyunk rajta! Ezek után állíthatom, a magyar zenebarátok igazán el vannak kényeztetve, hiszen egyetlen szezon alatt mintegy hatvanféle művet tárunk a közönség elé. Boldogan jelenthetem ki, hogy miénk a világ egyik legnagyobb, ezerkétszáz fős társulata, és a repertoár mérete, színessége is az első tízbe, ha nem az ötbe helyez minket. A felújított Operaház jellemzői és a társulat képességei között végre nem feszül ellentmondás!
Borítókép: A Magyar Állami Operaház sajtóbejárása (Fotó: Mirkó István/Magyar Nemzet)
