Hallani létezésünk hangját

Kevés olyan különleges atmoszférájú hely létezik, ahol hátrahagyva a földi léttel járó mindennapi gondokat, teljesen kikapcsolódhat, elmélyülhet az XXI. századi ember. Itt elsősorban olyan szakrális helyre, térre gondolunk, ami belső utazásra hív, s képes megtisztítani az elmét, a lelket. A Recirquel társulat legújabb, Ima című produkciója épp ezt az élményt hivatott megadni.
Akik ismerik a Recirquel reper­toárját, azok számára nem ismeretlen az immerzív színház fogalma.

Ugyanis a Kristály című előadás alkalmával már megtapasztalhattuk, milyen az, amikor részesévé válunk az előadásnak. A Bartók-tavasz Nemzetközi művészeti hetek programjában bemutatott Ima ehhez hasonló élményt nyújtott, csak ezúttal egy helyben ülve, szemlélődve néztük végig az artista lélegzetelállító táncát a magasban.

De még mielőtt magáról az előadásról bővebben szólnánk, szót érdemel az a hely, ahová megérkeztünk, s amelyet érdemes körbesétálni. A szürke kárpittal bevont tér egyrészt ráhangolt bennünket a produkció befogadására, másrészt a középen felállított, fehér imaszalagokkal díszített installációra felfűzhettük saját, a bejáratnál kapott imaszalagunkat.

Ez a miliő és a zene lehetőséget teremtett arra, hogy lelassuljunk és átadjuk magunkat, lelkünket valami magasabb rendű érzésnek. Így mire beléptünk az előadás helyszínére, másfajta érzéki és tudati állapotba kerültünk: a millió fényponttal, valamint hanggal kiegészített, az univerzumot idéző térben az artistaművésszel együtt szárnyalva indultunk a spirituális utazásra a földről a végtelenbe.

Közben pedig elképesztő energiák szabadultak fel.

Tehát sötétség és fényesség, mélység és magasság különös világába repített el az Ima. Emellett elérte, hogy eltávolodva a jelen zajától túlléphessünk önmagunkon, meghalljuk saját létezésünk hangját. Azt a bizonyos legbelső hangot. 

Rendkívüli elmélyülésben volt részünk a szakrális helyek atmoszféráját megidéző térben, ahol teljesen elveszítettük a tér- és időérzékelésünket, s úgy éreztük, mintha az univerzumban repülnénk. 

Ehhez pedig hozzájárult a véget nem érő, több millió fénypont által megvilágított sötét, kör formájú tér is. Az immerzív színházi élményt még inkább fokozta, hogy ez a különös tér egybeolvadt az előadóművész mozgásával, megszólított, felemelt, ugyanakkor a lélek mélyére vitt, akár egy fohász. Ezen a meditatív utazáson ráadásul a művész nemcsak előadó volt, hanem egyben kísérőnk. Együtt lélegeztünk, együtt rezdültünk, képzeletben együtt lebegtünk Horváth Zitával, akinek mozdulatsorai nőiesek, kecsesen finomak és hihetetlenül pontosak. Ugyanakkor volt bennük valami ősi, a lélek legmélyéről feltörő őszinte fájdalom és boldogság.
Összességében kijelenthetjük, hogy az alkotók ezúttal is mindent megtettek azért, hogy elkápráztassanak. Különleges összművészeti produkció született: a látvány- és fénytervezés, a zene és a hangzás együttesen teremtette meg az installáció terének tágas, lebegő élményét. 

A fénytervezés Lenzsér Attila munkáját dicséri, de Szirtes Edina Mókus és Terjék Gábor zenéje is nélkülözhetetlen eleme az előadásnak.

Az egyszemélyes darabot Hor­váth Zitán kívül a társulat három férfi artistaművésze – Zsíros Gábor, Illés Renátó és Charles-Éric Bouchard – egymást váltva adja elő. Így ha kíváncsiak rá, hogy számukra mit jelent az Ima, nézzék meg az ő előadásukban is a produkciót április 15-ig a Müpa-sátorban.

Borítókép: Jelenet az előadásból (Fotó: Kurucz Árpád)