A film végén látjuk, hogy bár a cselekménye kitalált, de valóságos alapokon nyugszik. A világban nagyon sok katonafeleség alkot hasonló élethelyzetben lévő asszonyokkal közösséget, s ezek mindegyike a zene, az éneklés révén gyógyítja és erősíti a lelket. A filmbéli katonafeleségek is létrehoznak egy kórust és énekelnek, amennyire csak tőlük telik. Eleinte nem is veszik egészen komolyan, ám amikor meghal valamelyikőjük férje a bevetés során, rájönnek, hogy az asszonyi közösség, amelyet létrehoztak, mire is való. Az emberiség történetében a lelki támaszt mindig is a különböző – az esetek túlnyomó többségében vallási – közösségek jelentették, csak a modern ember a vallástalanított és közösségtelenített világában áll teljesen egyedül minden lelki problémájával.
Ez a film viszont rávilágít, hogy nem vagyunk egyedül. Arról szól, hogy a modern embert a baráti és lelki közösségek fogják megmenteni az elidegenedéstől, a magánytól, a kommunikációképtelenségtől. A szorongásra is az egyik legjobb orvosság, ha baráti közegben él egy ember. Mert az élet hozhat olyan helyzeteket, amikor a nagy távolság okán csak lelki és néha online kapcsolatban lehet egymással férj és feleség. Peter Cattaneo filmjében láthatjuk, hogy ez mennyire nehéz. Döbbenetes, de annyira ügyesen játszik a néző lelkének húrjain a filmrendező, hogy a film felétől nem kevés alkalommal könnyben úsznak az arcok. Ám ezek a katarzis könnyei. A felismerésé. Olyan töménytelen pozitív energiát ad ez az alkotás, hogy akinek kevés az életkedve, az is némi mosollyal az arcán és reménnyel a szívében lép ki a moziból. Ennél többet egy igazi művészeti alkotás nem is adhat.
Borítókép: jelenet a filmből (Forrás: Cinetel)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!