Peter Cattaneo mindent tud a filmkészítésről. Mindent tud a cselekményvezetésről, a dramaturgiáról, a színészvezetésről, a képrögzítésről, a kamerabeállításokról, a vágásról, a filmzenéről és arról is, mikor legyen csend. De még ez sem elegendő ahhoz, hogy igazán jó film szülessen. Egy tehetséges filmrendezőnek mindent kell tudnia az emberi érzésekről. Valódi emberi érzések nélkül nem ér semmit semelyik művészeti alkotás, semelyik film. A valódi emberi érzéseket viszont nagyon nehéz vizualizálni, filmrendezőnek a filmvászonra vinni. A valódi emberi érzések ugyanis a szívünkben vannak, nem láthatók. Illetve láthatók, mert hiteles történettel elő lehet hozni őket, jó szemmel elkapott tekintetekben felderengenek, mellékesen elmondott szavak mélyéről előbújnak. A valódi emberi érzések mindig a szeretetről, a szerelemről, a párkapcsolatról, a családról szólnak, és csak elköteleződés révén jönnek létre. De az is igaz, hogy az elköteleződés kevés a boldogsághoz, mert egy elátkozott, háborúktól, betegségektől sújtott világban nagyon nehéz az élet. Nehéz erősnek lenni és embernek maradni. Peter Cattaneo filmrendezőnek sikerült, ami keveseknek: a valódi emberi érzések ábrázolása a mozivásznon.
A Katonafeleségek azt járja körbe, hogyan próbálják megtartani az éles helyzetekbe kiküldött katonák feleségei a lelki békéjüket. Mai világunkban egészen döbbenetes, de a film központi témája az, hogy hogyan tartanak ki a feleségek távolban lévő férjük mellett. Nem azt mutatja be – amit manapság temérdek hollywoodi alkotás –, hogyan csalják meg a férjüket, hogyan árulják el és felejtik el őket örökre, hanem ez a film az asszonyi hűségnek állít emlékművet. Arról már nem is beszélve, hogy még a titkot is elárulja ez a filmtörténeti remekmű. A titok pedig nem más, mint az, hogy a nők közösséget alkotnak. Egy olyan asszonyi közösséget, amelyben érték a hűség, az erkölcsös élet, a házastársi szerelem, a szeretet és a mély barátság. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ebben az asszonyi közösségben nincsenek konfliktusok, veszekedések, irigykedések, versengések, de mindent elsimít az, hogy kitaláltak maguknak egy közös célt.
A film végén látjuk, hogy bár a cselekménye kitalált, de valóságos alapokon nyugszik. A világban nagyon sok katonafeleség alkot hasonló élethelyzetben lévő asszonyokkal közösséget, s ezek mindegyike a zene, az éneklés révén gyógyítja és erősíti a lelket. A filmbéli katonafeleségek is létrehoznak egy kórust és énekelnek, amennyire csak tőlük telik. Eleinte nem is veszik egészen komolyan, ám amikor meghal valamelyikőjük férje a bevetés során, rájönnek, hogy az asszonyi közösség, amelyet létrehoztak, mire is való. Az emberiség történetében a lelki támaszt mindig is a különböző – az esetek túlnyomó többségében vallási – közösségek jelentették, csak a modern ember a vallástalanított és közösségtelenített világában áll teljesen egyedül minden lelki problémájával.
Ez a film viszont rávilágít, hogy nem vagyunk egyedül. Arról szól, hogy a modern embert a baráti és lelki közösségek fogják megmenteni az elidegenedéstől, a magánytól, a kommunikációképtelenségtől. A szorongásra is az egyik legjobb orvosság, ha baráti közegben él egy ember. Mert az élet hozhat olyan helyzeteket, amikor a nagy távolság okán csak lelki és néha online kapcsolatban lehet egymással férj és feleség. Peter Cattaneo filmjében láthatjuk, hogy ez mennyire nehéz. Döbbenetes, de annyira ügyesen játszik a néző lelkének húrjain a filmrendező, hogy a film felétől nem kevés alkalommal könnyben úsznak az arcok. Ám ezek a katarzis könnyei. A felismerésé. Olyan töménytelen pozitív energiát ad ez az alkotás, hogy akinek kevés az életkedve, az is némi mosollyal az arcán és reménnyel a szívében lép ki a moziból. Ennél többet egy igazi művészeti alkotás nem is adhat.
Borítókép: jelenet a filmből (Forrás: Cinetel)
