Bach helyett ABBA a szafarin

Egy francia filmrendezőnő, Mia Hansen-Love annyira izgalmas vállalkozásba fogott, hogy a filmművészet iránt rajongó közönség nagy része óriási várakozással ült be a Bergman szigete (2021) című filmjére. Főhajtást Ingmar Bergman művészete előtt senki sem várt, az viszont mindenkiben felmerült, hogy teli lesz a film Berg­man-alkotásokból vett jelenetek újraforgatásával. Nem így történt.

2022. 05. 03. 7:08
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Úgy látszik, Mia Hansen-Love filmrendezőnő – aki közel hatvan évvel később született, mint Ingmar Bergman – semmit nem tud kezdeni a filmtörténeti klasszikussal. A Bergman szigete ugyanis temérdek dologról szól, ám a filmtörténet egyik legjelentősebb filmrendezőjéről nem nagyon. Persze nem kevés tény és információ hangzik el a filmben Ingmar Bergmanról, de egy pillanatig nem érzi azt a néző, hogy a filmkészítők közül bárkinek is komolyabb köze lenne Bergman szellemiségéhez. Hiába ült be óriási várakozásokkal a filmművészet iránt rajongó néző erre a különlegesnek tűnő alkotásra, csalódás várta.

Ingmar Bergman művészetének a lényege ugyanis filmjeinek formanyelvében rejlik. Nagyon leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy a képekben. Ebben a filmben viszont nem voltak képek. Mármint egyetlen érdekes kép vagy beállítás sem volt.

Ilyen típusú alkotások esetében ugyanis bevált filmkészítési módszer, hogy az alkotók megidézik a filmbéli rendező képi világát. Itt viszont még csak silány kísérlet se történt arra, hogy eszünkbe jusson Berg­man bármelyik beállítása.
Ha az alkotás cselekménye felől közelítünk, akkor két Bergman-film került elő. Az egyik az 1968-as Farkasok órája. A történet úgy kezdődik, mintha megidéznék Bergmannak azt a művét, amely a lelki bugyrok kutatása terén a legmélyebbre hatolt. De ez az érzésünk éppen csak addig tart, amíg a Bergman szigetére látogató filmrendező házaspár nő tagja (Vicky Krieps játssza nem túl meggyőzően) belenéz férje feljegyzéseibe. Aztán ezt a gondolatot is hagyjuk a csudába, és kezdődik a Jelenetek egy házasságból (1973) furcsa átirata. A filmrendező házaspár férfitagja horrorfilmet ír – ez legalább hiteles –, a Tim Roth által alakított figurára egyáltalán nem hat a berg­mani hagyaték. Ám a filmrendezőnő a Jelenetek egy házasságból átiratába kezd. Nála már nincs is házasság, csak szerelem van férfi és nő között. Illetve szerelem sincs, a gyerekek is mástól születtek. Nála némi dilemma van, és szenvedés, ahogy a filmben is elhangzik, hogy szenvedtek Bergman hősei is. Sőt Bergman is szenvedett, és ebben a pillanatban a néző is szenvedni kezd a filmtől. Mert úgy tűnik, hogy az új generáció semmit, de semmit nem fog fel a bergmani szellemi hagyatékból, viszont feltúr mindent, de annyira, hogy attól kezdünk el félni, a végén még eltűnik valami értékes dolog.

A Jelenetek egy házasságból ráadásul nem válós film. Ezt azért kell leszögezni, mert ebben a „remek” alkotásban elhangzik, hogy a Jelenetek egy házasságból volt az a mozi, ami miatt elváltak az emberek. Pedig épp fordítva volt. Ez volt az a mozi, amelyik rámutatott, hogy két összeillő ember hogyan tudja elrontani a párkapcsolatát. Kortünetet mutatott be, és egy segélykiáltás volt abban a tekintetben, hogy ne váljanak el az emberek. Bergman filmjében ugyanis azt láttuk, hogy az elvált házaspár mennyire boldogtalan lesz a válás után. És ha valakinek sikerült a film végét is megnéznie, akkor éppen hogy az derült ki, hogy titokban találkoznak egymással a hétvégi telken lévő házban, mert nem tudnak meglenni egymás nélkül. De nem ez a „válós” az egyetlen hamis mondat a filmben. Nyilván tréfának szánták az alkotók a moziban megjelenő Bergman-szafarit, de közben meg ez az egész egy olyan szafari, ahol azt várjuk, hogy támadjon már egy oroszlán. Nem támad.

Ebben a filmben nincs dráma, nincsenek valós konfliktusok. Ebben a filmben ABBA-számra táncol a főszereplőnő, és nem túlzás azt mondani, hogy Bergman forog a sírjában. Mert először meg kell tanulni filmet rendezni, és csak utána jöhet a szenvedés. Bergman meg nem ABBA-t, hanem Bachot hallgatott. Johann Sebastian Bachot – ahogy a Csend című filmjében is emlegették.

Borítókép: Vicky Krieps és Tim Roth csak téblábol a felszínesen megírt női és férfi filmrendező szerepében (Fotó: Cirko Film)

 

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.