Úgy látszik, Mia Hansen-Love filmrendezőnő – aki közel hatvan évvel később született, mint Ingmar Bergman – semmit nem tud kezdeni a filmtörténeti klasszikussal. A Bergman szigete ugyanis temérdek dologról szól, ám a filmtörténet egyik legjelentősebb filmrendezőjéről nem nagyon. Persze nem kevés tény és információ hangzik el a filmben Ingmar Bergmanról, de egy pillanatig nem érzi azt a néző, hogy a filmkészítők közül bárkinek is komolyabb köze lenne Bergman szellemiségéhez. Hiába ült be óriási várakozásokkal a filmművészet iránt rajongó néző erre a különlegesnek tűnő alkotásra, csalódás várta.
Ingmar Bergman művészetének a lényege ugyanis filmjeinek formanyelvében rejlik. Nagyon leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy a képekben. Ebben a filmben viszont nem voltak képek. Mármint egyetlen érdekes kép vagy beállítás sem volt.
Ilyen típusú alkotások esetében ugyanis bevált filmkészítési módszer, hogy az alkotók megidézik a filmbéli rendező képi világát. Itt viszont még csak silány kísérlet se történt arra, hogy eszünkbe jusson Bergman bármelyik beállítása.
Ha az alkotás cselekménye felől közelítünk, akkor két Bergman-film került elő. Az egyik az 1968-as Farkasok órája. A történet úgy kezdődik, mintha megidéznék Bergmannak azt a művét, amely a lelki bugyrok kutatása terén a legmélyebbre hatolt. De ez az érzésünk éppen csak addig tart, amíg a Bergman szigetére látogató filmrendező házaspár nő tagja (Vicky Krieps játssza nem túl meggyőzően) belenéz férje feljegyzéseibe. Aztán ezt a gondolatot is hagyjuk a csudába, és kezdődik a Jelenetek egy házasságból (1973) furcsa átirata. A filmrendező házaspár férfitagja horrorfilmet ír – ez legalább hiteles –, a Tim Roth által alakított figurára egyáltalán nem hat a bergmani hagyaték. Ám a filmrendezőnő a Jelenetek egy házasságból átiratába kezd. Nála már nincs is házasság, csak szerelem van férfi és nő között. Illetve szerelem sincs, a gyerekek is mástól születtek. Nála némi dilemma van, és szenvedés, ahogy a filmben is elhangzik, hogy szenvedtek Bergman hősei is. Sőt Bergman is szenvedett, és ebben a pillanatban a néző is szenvedni kezd a filmtől. Mert úgy tűnik, hogy az új generáció semmit, de semmit nem fog fel a bergmani szellemi hagyatékból, viszont feltúr mindent, de annyira, hogy attól kezdünk el félni, a végén még eltűnik valami értékes dolog.