A gyermek- és ifjúkor képei váltakoznak itt a súlyosan beteg édesanya sorsának, élete nehézségeinek képeivel – mintha a szerző töredékekből próbálná meg felépíteni a teljes képet, amire természetesen nincs lehetősége, mégis tiszteletre méltó és lenyűgöző az a makacs igyekezet, amivel újra és újra megpróbálja ábrázolni a szinte ábrázolhatatlant: az időskori rettenetet, az elmúlás felé tartó örök emberi tántorgást – és természetesen az aktuális versekben szereplő alakokon keresztül univerzálissá növekszik a jelenség, és minden beteg, a halál felé tartó ember krónikája lesz a kötet.
Szinte minden (próza)verset idézni lehetne, de most a (Tojás) című alkotással próbálom megmutatni, miről is beszél ez a kötet: „Az ünnepre készülődve mindig friss tojást / hozott elé a hátsó udvarból, precíz technikája / volt, mutatta, ahogyan lyukat üt lent is, fent / is ezeken a tojásokon, majd nekifog, és kifújja / belőlük lassan, nem erőlködve azok tartalmát, / sárgájukat és a fehérjét is, finoman, óvatosan, / hogy össze ne roppanjon a vékony héj, mert / akkor dobhatja el az egészet, kezdheti elölről, / milyen kíváncsian nézték, ahogy aprólékosan / igazi műgonddal végzi a feladatot, a tojáskifújás / műveletét, fiatal volt még, apró gyermekei voltak, / most pedig belőle ürül ki a sárgája és a fehérje, / fújja ki az Isten lassacskán bentről a szellemet, / veszi el tőle a sárgáját és fehérjét fokozatosan, / a test összes titkát, kifújt tojás lesz belőle is, / kicsiny, apró, rebbenő, törékeny, elviszi a szél, / attól fél, vagy elporlad élve, kiszárad, szétesik, / széttörik, agyában a múlt szakadozott szövete / imbolyogva lebeg a tudata körül, tojás az is, / mint forró vízben megrepedt tojáshéj, aminek / hajszálnyi repedésein beáramlik a forró sötétség.”
Azért tud univerzális igényűből univerzális jellegűvé válni ez a könyv, mert mindenkinek voltak vagy vannak olyan szerettei, akik demenciával, betegséggel küzdenek, akikben csak halványan dereng fel a múlt minden szépsége, és akik a romlás tanúit szomorú emlékezésre késztetik.
