Muszka Sándor előző verseskötetéről – Szégyen, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2018 – írtam már korábban lapunk hasábjain, de teljes eddigi életművét szemlélve is szembetűnő, hogy a humoros írások szerzőjeként és előadójaként ismert és népszerű Muszka Sándor költői munkássága egyre komorabb és komorabb. Érdekes mellékszál, hogy a versek is egyre rövidebbek, de nem kell sokáig gondolkodni, hogy ennek az okára rájöjjön az olvasó: a rövidülés együtt jár a tömörítőerő felfokozott jelenlétével, Muszka rövidebb és rövidebb versei többet és többet tudnak kifejezni lenyűgöző sűrítettségükben.A számkivetettség, a kétségbeesett keresés, a szenvedés és a halál versei ezek – a címet adó A fákhoz című vers mindezt ennyiben képes elmondani:
Most gázolnak át a folyón, / most érnek a drótkerítéshez, / kést adj, éles kést. / – Nem vagy közénk való. – / Idegen állat.
Távoli asszociációként rémlett fel a kötet olvasása során, de egyre erősödő benyomásom lett, hogy mintha Cormac McCarthy rettenetes világa volna ez, csak éppen a költészet eszközeivel megragadva; ugyanaz a szenvtelen kegyetlenség, kegyelem nélküliség, szükségszerű vadság és érzéketlenség érződik egyik-másik szövegből. Íme például a Macska című vers az Állatok ciklusból: „Nyolcan születtünk, anyánk illatos szénába rejtett. / Mire kinyílott végre a szemünk, / ötön voltunk csak. // Egy nap aztán egy ember jött értünk, / megharaptam, mikor hozzám ért, / zsákba dugott, és elvitt magával, / hirtelen sötét, nagyon hideg lett. // Percek múltak így, és a víztől / nem jött ki hang a számon, / majd újra fényesség, s pörögve magasan / csapódtunk újra és újra a földhöz”, vagy ugyaninnen a Kutya című költemény: „Koromsötét volt, nem kaptam levegőt, / a bot tarkómba mélyedt, / az olajoshordót egy vénember hozta, / előző este nem kaptam enni. // Nyakamra acélsodronyt csavartak, bárhogy kapartam, nem fogta körmöm, / nyeltem nyüszítve a fekete vizet, / kölyök voltam még.”
