Mindig is tudtuk, hogy a kortárs képzőművészet teljesítményeinek megítélése, ismertsége erősen manipulatív folyamatok eredménye. Vannak művészek, akik felülreprezentáltak, s vannak művészek, akiknek művészi teljesítményéről – érdemtelenül – kevesebbet tudunk. Szabó János öt évtizedes pályájának szakmai eredménye mindenképpen ebbe az utóbbi kategóriába tartozik. Az okok sokrétűek, amelyben bizonyosan szerepet játszik a művész halkszavúsága, bármiféle erőszakosságtól való távolságtartása, kontemplatív személyisége, s az is, hogy festészete sem igazodott soha divatokhoz. Pedagógiai, művészi szervezői és alkotóművészeti tevékenysége során folyamatosan alapvetőnek tartotta a szakmai kritériumok meghatározó voltát, valamint hogy nemzetben gondolkodjon, hogy olyan értékeket támogasson, melyek nem a kozmopolitizmus felé vezetik a művészetet, hanem megkísérlik egy saját kultúraszemlélet szolgálatát. Mindezt gondosan tervezett, rendezett kiállítása is mutatja.
Festői pályára készülésében fontos a Képzőművészeti Gimnázium, ahol nyomdai grafika szakon tanult, ahol kitűnt kimagaslóan szép írásával, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskolán fontos éveket töltött Kádár György osztályán, aki folyamatosan segítette fejlődését. Kitartó munkájával fokozatosan teremtődik meg szuverén festői felfogása. A főiskolai tanulmányok hét évig tartó, 1970-ben történő befejezése után már 1971-ben a kiemelkedő tehetségű pályakezdő művészek számára meghirdetett Derkovits-ösztöndíjat is elnyerte. Alkotói éveit művésztanári pályájával együtt folytatta, s 1972-től a Magyar Iparművészeti Főiskola oktatója lett, mint a textiltanszék alakrajztanára. Barátságba került a nála idősebb tanártársával, Eigel Istvánnal, akinek européer műveltsége, festői magatartásának emelkedett gazdagsága inspiratív hatással volt rá. Nem is véletlen, hogy e kiállítás egyik kiemelkedő darabja Eigelről festett igényes portréja.
A művész képi világában – a mindig nélkülözhetetlen szakmai, rajzi fundamentalitásra építve – lényegivé vált a gondolatiság, s az ezzel együttes dekoratív képi világ. Festményeiben immár évtizedek óta egyensúlyban van a figuralitás, a látványközpontúság és a nonfigurális szemlélet szimultán alkalmazása. A téma mindig fontos, de a megvalósítás jellemzően oldott, összetett eszköztára képeit szellemi és vizuális befogadásra teszik alkalmassá. Témái között ezen a kiállításon is kiemelt hely jut a szakralitásnak, a mitológiának, a történelemnek, a jeles irodalmi és történelmi személyiségeknek, allegóriáknak és jelképeknek, a genius locinak, melyben természetszerűen kiemelt a szerepe a budai Várnak mint szülőhelynek, s mint ma is ott élő polgárnak. Nem is véletlenül kapcsolódik ehhez a kiállítás fő falán elhelyezett nagy méretű, technikailag bravúrosan kivitelezett kompozíciója. Képi világában hol előtérbe kerül az aktualitás, hol fókuszba kerül egy nosztalgikus, emlékekre és emlékezetre épülő felfogás. E képek sorából kitűnik a budavári otthonában elhunyt költőről, Tóth Árpádról készített képe, melyben a megformáltság és a kompozíció összetettsége érzékletesen egyesül a mű alapjaiban mélykék atmoszférájával. De kiállítása kiemelt értéke több, arcképet is magában foglaló kompozíciója Petőfiről, Adyról, József Attiláról.
