Kulin Ferenc, az MDF-kormány kultúrpolitikusa arról mesélt, hogy az eltérő funkciókat szigorúan elkülönítette Aczél György. Ő például soha nem tudott találkozni a szocialista ideológia vezető alakjával, Szerdahelyi Istvánnal, a Kritika című folyóirat meglehetősen vonalas főszerkesztőjével. A Kritika ugyanis – magyarázta Kulin – a hazai irodalmi életnek szólt, a magyar értelmiség számára mutatta meg a párt által elvárt szellemi, esztétikai irányokat. Természetesen szigorúan követve a marxizmus útmutatásait. Ezzel szemben a Mozgó Világ, melyet ő szerkesztett, egyfajta kirakatként funkcionált, elsősorban a nyugati világ felé demonstrálta, hogy Magyarországon van egyfajta szellemi szabadság, liberális gondolkodás. S, hogy a kommunista hatalomnak miért volt szüksége efféle kirakatra, azt is megfejtette a hajdani főszerkesztő: Magyarország a hetvenes évek közepétől kezdett el fölvenni nyugati hiteleket, a nyolcvanas évek elején lépett be a Valutaalapba, s a magyar hitelkérelmek kedvező elbírálásában, a kialakuló nyugati kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatokban előnyös volt, ha a magyar szocializmus jól megkülönböztethetően szabadabb, mint a szovjet blokk többi országa. Tehát volt az aczéli kultúrpolitikának egy olyan funkciója, hogy felmutassa. a magyar kultúrpolitikában figyelembe veszik a sajtószabadságot, nincs cenzúra, van egyfajta szabadság.
Mórocz Gábor Révait és Aczélt hasonlította össze, s azzal egészítette ki az elhangzottakat, hogy Aczél valóban alkalmas volt arra a szerepre, amit a pártirányítástól kapott: a kirakatként viszonylag szabaddá tett kulturális életet ügyesen irányította. „Révai ugyan sokkal műveltebb volt, mint Aczél, ám miniszterként katasztrofális teljesítményt nyújtott. A minőségi irodalom teljesen elhallgatott. Aczél György ugyan hiányosabb felkészültséggel bírt, ám jól tudta kezelni az írókat, költőket.” Így aztán kialakult egyfajta virágkor a kultúrában, ami persze csak annyiban köszönhető Aczélnak, hogy hagyta kibontakozni.
Alexa Károly arra mutatott rá, hogy az irodalom egy haszonelvű intézményrendszer volt. Használni lehetett.S az akkori rezsim főleg ebből a szempontból tekintett rá. Ugyanakkor, talán éppen azért, mert használni akarta, örömmel fogadta és támogatta azokat az alkotásokat, amelyekre mint a rendszert hitelesítő kulturális teljesítményekre számíthatott. Kialakult egy nagyon komoly kultúratámogatás, döbbenetes mennyiségű könyvet adtak ki, és természetesen rendkívül széles körben tették elérhetővé ezeket a műveket. Sok csapnivaló mellett rengeteg csodálatos alkotás születhetett így meg. Gondoljunk csak bele, micsoda abszurdum, hogy ma Magyarországon szinte minden ünnep alkalmából csakis a hatvanas, hetvenes évekből húznak elő tévéjátékot, megfilmesített Jókai-regényt. Tébolyító a ma szempontjából, de annak a korszaknak a javára kell írni. Ráadásul azt is el kell ismerni, hogy a legtöbb feldolgozásban mai szemmel sem találni olyan politikai, ideológiai elemeket, amik miatt el kellene vetni ezeket.
Kulin Ferenc azért hozzátette, hogy az időszak alatt – többnyire a gazdasági érdekek tükröződéseként – változott a cenzúra szigora. Volt idő, amikor nagyon kemény volt a cenzúra, később lazult – szögezte le. De még az engedékenyebb időszakokban is az határozta meg a cenzúrát, hogy egyszerre kellett Moszkvának és Washingtonnak is megfelelni.
Az aczéli kultúrpolitikának az volt a felfogása, hogy a tudományos és a művészeti életben bizonyos laza ideológiai kereteket elvártak ugyan, de a munkába nem szóltak bele. Viszont, ha akadtak színvonalas tudósok, művészek, azokat igyekeztek támogatni, ha a filmművészetben, színházban megjelennek olyan produkciók, amelyek várhatóan sikerre számíthatnak, akkor azoknak széles teret biztosítottak. Ugyanakkor más területeken komoly cenzúra és kontroll alatt tartották a közéletet. Egyszóval a híres három T, a „tiltott, tűrt és támogatott” felosztás valóban működött, ám a magyar alkotók nagy szerencséjére, de legfőképpen nekünk, kései utódoknak az örömére sok olyan alkotás került a támogatott kategóriába, ami ideológiáktól függetlenül, még mai szemmel nézve is méltó volt erre a segítségre.
Borítókép: Kulin Ferenc felszólalása az MSZMP országos agitációs, propaganda és művelődéspolitikai tanácskozásán 1983. január 12-én. Háta mögött Aczél György és Kornidesz Mihály (Fotó: MTI)
