A rendezvény kapcsán az MMA MMKI arra hívta föl a figyelmet, hogy miközben a háborús élményanyag feldolgozása már 1944 előtt megkezdődött, s egyes kérdéseket a kommunista rezsim is igyekezett tisztázni, a világégés traumáit mégsem tudta feldolgozni a magyar társadalom. Nemcsak azért, mert sokáig uralta az emlékezetet a marxista–leninista ideológia, de azért sem, mert a hivatalostól eltérő értelmezéseket, akár a családi emlékezetben fennmaradt narratívákat, mélyen elnyomta a szocialista kultúrpolitika. Miközben a Tizedes és a többiek-jellegű filmes feldolgozások sok család számára inkább csak a sebeket tépte fel, addig Sára Sándor, Csoóri Sándor és Hanák Gábor dokumentumfilmjei, a Krónika és a Végjáték az utolsó pillanatban keresték meg a túlélőket, akiknek vallomásai – ameddig azt a pártvezetés engedte – valódi traumatikus szembenézést kínáltak a teljes társadalom számára.
A most megkezdett konferenciasorozat – a szervezők elképzelése szerint – részeire bontva tárgyalja a világháborús múltat. Külön elemzik a kutatók a hadi eseményeket, a politikai döntéseket és a társadalmat érintő tragédiák kulturális megformálásának kérdéseit. A sorozat első rendezvényén, amelyet hétfő délelőtt tartottak a Pesti Vigadóban a világégés kulturális lenyomatát vizsgálták a kutatók, bemutatva, hogyan jelenik meg a háborús trauma az emlékmű-építészetben, a zeneművészetben, a filmművészetben és a szépirodalomban vagy akár a ponyvaregények témaválasztásában.
A tanácskozás Ujváry Gábor megnyitójával kezdődött. A Kodolányi János Egyetem Emlékezetpolitikai és Történetírás-kutató Intézet Történetírás-kutató Tanszékének vezetője hangsúlyozta a konferencia ijesztő aktualitását. – Nem gondoltuk volna, hogy a szomszédunkban háború lesz – szögezte le az előkészületekről beszélve. A jelenünkben zajló tragédiát látva közvetlenül is tapasztalhatjuk, milyen az, amikor egy háborúhoz kell viszonyulni. A II. világháború alatt is természetes volt, hogy az ország gondolkodói válaszokat kerestek a szörnyűségek által felvetet kérdésekre. Ez az igény hívta életre például az 1942-es lillafüredi írótalálkozót, amelyen a magyar irodalmi élet egésze részt vett. Talán a tanácskozás legfontosabb tanulságát mondta ki Márai Sándor, amikor így fogalmazott: A magyar nemzet veszélyben él, tehát szükség van arra, hogy anyagi és szellemi erőinket feltétel nélkül a magyarság önvédelmének és megmaradásának szolgálatába állítsuk.
Hasonló szerepe volt a népi mozgalom 1943-as szárszói találkozójának vagy a Szegfű Gyula szerkesztésében megjelent Mi a magyar? című kötetnek. Ebben a legégetőbb társadalmi kérdéseket járták körül olyan alkotók, mint Babits Mihály, Kodály Zoltán, Keresztúri Dezső, Ravasz László, Ekhardt Sándor és mások. Az útkereséshez tartozott az is – hangsúlyozta az előadó –, hogy miközben háborúban állt az ország, a költségvetésben növekedett a kultúrára szánt összeg. Az öt legnagyobb kiadónál több mint háromszorosára nőtt a magyarra fordított szépirodalmi művek száma, s ezek háromnegyede angol, francia, orosz munka volt, s csak tizenhat százaléka származott Németországból.
