A rendezvény kapcsán az MMA MMKI arra hívta föl a figyelmet, hogy miközben a háborús élményanyag feldolgozása már 1944 előtt megkezdődött, s egyes kérdéseket a kommunista rezsim is igyekezett tisztázni, a világégés traumáit mégsem tudta feldolgozni a magyar társadalom. Nemcsak azért, mert sokáig uralta az emlékezetet a marxista–leninista ideológia, de azért sem, mert a hivatalostól eltérő értelmezéseket, akár a családi emlékezetben fennmaradt narratívákat, mélyen elnyomta a szocialista kultúrpolitika. Miközben a Tizedes és a többiek-jellegű filmes feldolgozások sok család számára inkább csak a sebeket tépte fel, addig Sára Sándor, Csoóri Sándor és Hanák Gábor dokumentumfilmjei, a Krónika és a Végjáték az utolsó pillanatban keresték meg a túlélőket, akiknek vallomásai – ameddig azt a pártvezetés engedte – valódi traumatikus szembenézést kínáltak a teljes társadalom számára.
A most megkezdett konferenciasorozat – a szervezők elképzelése szerint – részeire bontva tárgyalja a világháborús múltat. Külön elemzik a kutatók a hadi eseményeket, a politikai döntéseket és a társadalmat érintő tragédiák kulturális megformálásának kérdéseit. A sorozat első rendezvényén, amelyet hétfő délelőtt tartottak a Pesti Vigadóban a világégés kulturális lenyomatát vizsgálták a kutatók, bemutatva, hogyan jelenik meg a háborús trauma az emlékmű-építészetben, a zeneművészetben, a filmművészetben és a szépirodalomban vagy akár a ponyvaregények témaválasztásában.
A tanácskozás Ujváry Gábor megnyitójával kezdődött. A Kodolányi János Egyetem Emlékezetpolitikai és Történetírás-kutató Intézet Történetírás-kutató Tanszékének vezetője hangsúlyozta a konferencia ijesztő aktualitását. – Nem gondoltuk volna, hogy a szomszédunkban háború lesz – szögezte le az előkészületekről beszélve. A jelenünkben zajló tragédiát látva közvetlenül is tapasztalhatjuk, milyen az, amikor egy háborúhoz kell viszonyulni. A II. világháború alatt is természetes volt, hogy az ország gondolkodói válaszokat kerestek a szörnyűségek által felvetet kérdésekre. Ez az igény hívta életre például az 1942-es lillafüredi írótalálkozót, amelyen a magyar irodalmi élet egésze részt vett. Talán a tanácskozás legfontosabb tanulságát mondta ki Márai Sándor, amikor így fogalmazott: A magyar nemzet veszélyben él, tehát szükség van arra, hogy anyagi és szellemi erőinket feltétel nélkül a magyarság önvédelmének és megmaradásának szolgálatába állítsuk.
Hasonló szerepe volt a népi mozgalom 1943-as szárszói találkozójának vagy a Szegfű Gyula szerkesztésében megjelent Mi a magyar? című kötetnek. Ebben a legégetőbb társadalmi kérdéseket járták körül olyan alkotók, mint Babits Mihály, Kodály Zoltán, Keresztúri Dezső, Ravasz László, Ekhardt Sándor és mások. Az útkereséshez tartozott az is – hangsúlyozta az előadó –, hogy miközben háborúban állt az ország, a költségvetésben növekedett a kultúrára szánt összeg. Az öt legnagyobb kiadónál több mint háromszorosára nőtt a magyarra fordított szépirodalmi művek száma, s ezek háromnegyede angol, francia, orosz munka volt, s csak tizenhat százaléka származott Németországból.
A konferencia tulajdonképpeni első előadását Tóth Zsolt hadtörténész tartotta. A Nemzeti Örökség Intézetének osztályvezetője, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság főtitkára a hőskultuszépítésről és a hadisírrombolásról beszélt. Megtudhattuk például, hogy már 1848-ban is fölmerült a hadisírok kérdése, s létre is jöttek azok a katonatemetők, illetve Budapesten egy központi katonai temető, a Hősök Temetője, ahol az emlékezet méltó teret kaphatott. Az I. világháború alatt, de különösen a háború után ismét előtérbe került a kérdés. Magyarország 660 000 katonája adta életét a hazáért, s még ezen az áron sem tudta megvédeni az ország területi egységét. Az elképesztő áldozat nyomán sorban emelték a hősi emlékműveket, amelyeket ma is megcsodálhatunk falvaink, városaink központjában, s 1924-ben bevezették a május utolsó vasárnapján tartott Hősök Emlékünnepét, amely március 15. és augusztus 20. mellett a harmadik nemzeti ünnep lett. A II. világháború tragédiáit sokáig a kialakult hőskultusz keretei között értelmezte a társadalom.
A megdöbbentő és megrázó fordulatot a szovjet hősi emlékművek kötelező felállítása jelentette. Szinte a harcok elülte után azonnal megkezdték ezeknek a monumentumoknak a megépítését, s miközben a szovjet – és más szövetséges – katonatemetők az állami emlékezetpolitika részeként őrizték a háborús halottak emlékét, a magyar katonatemetőket elhanyagolták, idővel fel is számolták. A 25 000 magyar hadisírból alig maradt meg néhány.
A rendszerváltás után a megmaradt emlékműveket igyekezett megmenteni a magyar társadalom, létrehozták a Magyar Honvédség központi katonai temetőjét, visszaállították a magyar hősök napját és létrejött Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottsága is. A szervezet első elnöke, Jókai Anna író így fogalmazott a bizottság munkájáról: Alapvetően szükséges a felismerés: tartozunk a múltunknak, tartozunk a jóvátétellel, ahol és amiben még lehet, tartozunk a méltó és hiteles emlékezéssel, ahol a megtörtént történelem már változtathatatlan. A jövőtől akkor követelhetünk, ha adósságunkat már leróttuk.
Benke Attila filmtörténész, filmkritikus arról beszélt, miképpen jelent meg a II. világháború az 1939 és 1944 között készült magyar filmekben. Elsősorban arra hívta föl a figyelmet, hogy a korszak filmgyártásában az alkotók sokszor csak indirekt módon kapcsolódtak a háborús tematikához, nagyon gyakran csak a történet hátterét adja a háború ténye. Ilyen például az Ez történt Budapesten címen bemutatott vígjáték, amelyben csak említés szintjén van jelen a front. Ugyanakkor természetesen sok olyan film is készült, amelyben központi téma a világháború. Ezek egyik fele inkább propagandafilmnek tekinthető. Ezek a háborús részvétel mellett érvelnek, a hivatalos ideológiát képviselik, és természetesen átesztétizálják a háborút. Másfelől megjelentek olyan filmek is, amelyek a háború borzalmait tükrözik vagy azt a szorongást ábrázolják, amelyet a háborús helyzet hozott. Ezek közé tartozik például a Menekülő ember.
A kommunista berendezkedést követően a legtöbb film háborúellenes, és természetesen a rezsim üzeneteit közvetíti.
Különleges előadást tartott Windhager Ákos művelődéstörténész, az MMA MMKI tudományos munkatársa, aki arra a kérdésekre keresett választ Hidas Frigyes Gyászzene egy hadseregért című műve kapcsán, hogy mit lehet a zenében megmutatni a doni katasztrófáról.
A requiem megírásában szerepe volt Örkény Istvánnak is, aki a zeneszerzővel beszélgetve már 1973-ban felvetette a témát. Hamarosan megszületett a kantáta, amelyet természetesen csak egy-két éjszakai időpontban játszott a Magyar Rádió, s amelynek első nyilvános előadására csak 1993-ban kerülhetett sor.
Érdekessége a gyászzenének az az irodalmias megközelítés, ami ugyan a korban nem volt egyedülálló, ma mégis nagyon egyedinek érezzük. A kantáta ugyanis prózaszövegekből áll. Hidas Frigyes az öttételes mű három tételének szövegét Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvének felhasználásával állította össze. A darab nyitó és záró kórusa latin nyelven szólal meg.
Az előadó Lehel György szavait idézte Hidas monumentális kantátájával kapcsolatban: A doni hadsereg tragédiájáról beszélni nem volt szokás, még 1974-ben sem, sőt requiemet írni, zenében elsiratni őket – ez inkább tiltott dolognak számított. Hidas Frigyes azonban volt olyan bátor, megszállott vagy elhivatott, hogy írt egy kantátát az elpusztult magyar hadsereg emlékére.
Szünet után Cziffra György emlékirataiból olvasott föl Fehér Anikó, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, az MMA MMKI tudományos főmunkatársa, majd Gombos Péter olvasáskutató mutatta be Babits Mihály Elza pilóta című disztópiáját. Az előadó felhívta a figyelmet arra, hogy
– bizonyára a háborús tragédiák következtében – a XX. század a dísztópiák aranykora lett, és természetesen számos magyar alkotó is megírta a maga negatív utópiáját. Karinthy Frigyes, Szathmári Sándor, Karinthy Ferenc, Déry Tibor mellett Babits is felhasználja az irodalmi formát gondolatai megfogalmazásához. Kritikusai szerint az Elza pilóta nem jó regény, sokan úgy tartják, hogy a szerző esszéista törekvései elnyomták írói eszközeit, ám Gombos arra mutatott rá, milyen pontosan szolgálja a mű célját a hűvös, távolságtartó s valóban kevéssé regényszerű megformáltság. Nemcsak tartalmában, de eszközhasználatában is az 1984-re emlékeztet a könyv: a szándékoltan egyszerű nyelvezet az ok és vég nélküli háború abszurditását, a hasznosságelvű rendszerek hűvös kegyetlenségét, a humanista lázadás lehetetlenségét fejezi ki. Az előadó szerint ez a világ azért lett ilyen, amilyen, mert száműzték belőle az Istent.
Ugyancsak irodalmi jelenségekről beszélt Domokos Áron, a Szent István Egyetem adjunktusa. A korszak rendkívül népszerű szórakoztatása, a ponyvaregény ugyan soha nem tartozott az irodalomtörténet fontos kutatási területeihez, témái és tartalmai mégis hűséges képet rajzolnak egy-egy időszak félelmeiről, reményeiről. Miközben a ponyvát Budapest legújabb betegségének, zsebben hordható fertőnek nevezi a kor sajtója, a kultúrtörténet számára értékes alapanyagot jelent. Domokos Áron elemzéséből kiderült, hogy míg a háború közvetlenül nem jelent meg a korszak ponyvairodalmában, a tízfilléres füzetek élénken reflektáltak arra a szorongásra, amit a háborús időszak okozott.
Némi kitekintést kínálva lengyel barátaink háborús emlékezetének egy izgalmas példájáról beszélt a konferenciát záró előadó, Kovács István költő, polonista, történész. Andrzej Munk Eroica című filmjéről volt szó, amelyet a későbbiekben meg is nézhettek a konferencia résztvevői. A mozi tartalmában és emlékezetpolitikai összefüggéseiben is rendkívül érdekes. Egyfelől elmondja, milyen szerepet játszott a keleti frontról visszavonuló, előbb Varsó déli, majd északi részén állomásozó, negyvenezer fős magyar egység a varsói felkelésben. Kiderül, hogy a Lengyel Béla altábornagy parancsnoksága alatt álló csapattest nemcsak hogy támogatta a varsói ellenállókat, de tárgyalásokat kezdett arról is, hogy a földalatti Honi Hadsereg önálló egységeként esetleg átáll a felkelők oldalára.
Az 1958-ban készült film Kovács István értelmezése szerint egyfelől szerves része volt az úgynevezett lengyel filmiskolának, amely nagyon komolyan dolgozta föl a közelmúlt történelmét, a lengyel hősiességet, másfelől azonban tisztelgő emléket állított az 1956-os Budapestnek. Az előadó rámutatott, hogy a magyar forradalom rendkívül fontos volt a lengyel közgondolkodásban, egészen a jelenleg zajló, ukránokat támogató programig, az 56-os magyarságnak nyújtott humanitárius segítség volt a legnagyobb lengyel segélyakció. Varsó és Budapest, a két felkelő főváros egy szimbólummá válik Andrzej Munk filmjében.
A konferencia számos izgalmas kérdést felvetve, a kulturális élet sok vetületét körüljárva mutatta be a II. világháború emlékezetének aktuális problémáit. Kiderült, hogy a rendszerváltást követően olyan lehetőségek is megnyíltak a kutatók előtt, amelyekhez korábban nem férhettek hozzá, így ma már nemcsak a világégés traumájával való szembenézést segíthetik a történészek, de az emlékezettörténet feltárásával az önmagunkról alkotott kép árnyalásához is hozzájárulhatnak. Annak ellenére, hogy – mint írja a konferencia összefoglalója – a kulturális emlékezet fősodrából még hiányzik a társadalmi megegyezés az események értékelésével kapcsolatban.
A konferencia teljes anyaga visszanézhető a MMA MMKI YouTube-csatornáján.
Borítókép: Tudományos konferenciát tartottak a II. világháború kulturális emlékezetéről (Forrás: MMA MMKI YouTube-csatornája)
