Mivel tartozunk a múltnak?

A II. világháború emlékezete, a háborús időszak egyes eseményeinek megítélése fölött élénk vitákat vív a hazai közélet. Miközben időről időre egyes problémák nyugvópontra jutnak, más kérdések körül késhegyre menő szócsatákat vívnak történészek és laikusok, s ennek következtében sokszor már lezártnak hitt témák is új megvilágításba kerülnek, s így új vitákat támasztanak. A világégés értékelése természetesen nem csak szakmai, történészi feladat. A XX. század legtragikusabb időszakához való viszonyunk a kortárs társadalmi önkép sarkalatos kérdése. Ezért is volt különösen érdekes a II. világháború kulturális emlékezetéről szervezett konferencia, amelyet a Pesti Vigadóban tartott meg a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete (MMA MMKI).

Forrás: MMA MMKI Youtube csatornája

Tóth Zsolt hadtörténész. Forrás: MMA MMKI YouTube-csatornája

A konferencia tulajdonképpeni első előadását Tóth Zsolt hadtörténész tartotta. A Nemzeti Örökség Intézetének osztályvezetője, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság főtitkára a hőskultuszépítésről és a hadisírrombolásról beszélt. Megtudhattuk például, hogy már 1848-ban is fölmerült a hadisírok kérdése, s létre is jöttek azok a katonatemetők, illetve Budapesten egy központi katonai temető, a Hősök Temetője, ahol az emlékezet méltó teret kaphatott. Az I. világháború alatt, de különösen a háború után ismét előtérbe került a kérdés. Magyarország 660 000 katonája adta életét a hazáért, s még ezen az áron sem tudta megvédeni az ország területi egységét. Az elképesztő áldozat nyomán sorban emelték a hősi emlékműveket, amelyeket ma is megcsodálhatunk falvaink, városaink központjában, s 1924-ben bevezették a május utolsó vasárnapján tartott Hősök Emlékünnepét, amely március 15. és augusztus 20. mellett a harmadik nemzeti ünnep lett. A II. világháború tragédiáit sokáig a kialakult hőskultusz keretei között értelmezte a társadalom. 
A megdöbbentő és megrázó fordulatot a szovjet hősi emlékművek kötelező felállítása jelentette. Szinte a harcok elülte után azonnal megkezdték ezeknek a monumentumoknak a megépítését, s miközben a szovjet – és más szövetséges – katonatemetők az állami emlékezetpolitika részeként őrizték a háborús halottak emlékét, a magyar katonatemetőket elhanyagolták, idővel fel is számolták. A 25 000 magyar hadisírból alig maradt meg néhány.
A rendszerváltás után a megmaradt emlékműveket igyekezett megmenteni a magyar társadalom, létrehozták a Magyar Honvédség központi katonai temetőjét, visszaállították a magyar hősök napját és létrejött Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottsága is. A szervezet első elnöke, Jókai Anna író így fogalmazott a bizottság munkájáról:

Alapvetően szükséges a felismerés: tartozunk a múltunknak, tartozunk a jóvátétellel, ahol és amiben még lehet, tartozunk a méltó és hiteles emlékezéssel, ahol a megtörtént történelem már változtathatatlan. A jövőtől akkor követelhetünk, ha adósságunkat már leróttuk.

Benke Attila filmtörténész, filmkritikus. Forrás: MMA MMKI YouTube-csatornája

Benke Attila filmtörténész, filmkritikus arról beszélt, miképpen jelent meg a II. világháború az 1939 és 1944 között készült magyar filmekben. Elsősorban arra hívta föl a figyelmet, hogy a korszak filmgyártásában az alkotók sokszor csak indirekt módon kapcsolódtak a háborús tematikához, nagyon gyakran csak a történet hátterét adja a háború ténye. Ilyen például az Ez történt Budapesten címen bemutatott vígjáték, amelyben csak említés szintjén van jelen a front. Ugyanakkor természetesen sok olyan film is készült, amelyben központi téma a világháború. Ezek egyik fele inkább propagandafilmnek tekinthető. Ezek a háborús részvétel mellett érvelnek, a hivatalos ideológiát képviselik, és természetesen átesztétizálják a háborút. Másfelől megjelentek olyan filmek is, amelyek a háború borzalmait tükrözik vagy azt a szorongást ábrázolják, amelyet a háborús helyzet hozott. Ezek közé tartozik például a Menekülő ember. 
A kommunista berendezkedést követően a legtöbb film háborúellenes, és természetesen a rezsim üzeneteit közvetíti.

Windhager Ákos művelődéstörténész, az MMA MMKI tudományos munkatársa. Forrás: MMA MMKI YouTube-csatornája

Különleges előadást tartott Windhager Ákos művelődéstörténész, az MMA MMKI tudományos munkatársa, aki arra a kérdésekre keresett választ Hidas Frigyes Gyászzene egy hadseregért című műve kapcsán, hogy mit lehet a zenében megmutatni a doni katasztrófáról.
A requiem megírásában szerepe volt Örkény Istvánnak is, aki a zeneszerzővel beszélgetve már  1973-ban felvetette a témát. Hamarosan megszületett a kantáta, amelyet természetesen csak egy-két éjszakai időpontban játszott a Magyar Rádió, s amelynek első nyilvános előadására csak 1993-ban kerülhetett sor. 
Érdekessége a gyászzenének az az irodalmias megközelítés, ami ugyan a korban nem volt egyedülálló, ma mégis nagyon egyedinek érezzük. A kantáta ugyanis prózaszövegekből áll. Hidas Frigyes az öttételes mű három tételének szövegét Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvének felhasználásával állította össze. A darab nyitó és záró kórusa latin nyelven szólal meg.
Az előadó Lehel György szavait idézte Hidas monumentális kantátájával kapcsolatban: 

A doni hadsereg tragédiájáról beszélni nem volt szokás, még 1974-ben sem, sőt requiemet írni, zenében elsiratni őket – ez inkább tiltott dolognak számított. Hidas Frigyes azonban volt olyan bátor, megszállott vagy elhivatott, hogy írt egy kantátát az elpusztult magyar hadsereg emlékére.

Gombos Péter olvasáskutató. Forrás: MMA MMKI YouTube-csatornája

Szünet után Cziffra György emlékirataiból olvasott föl Fehér Anikó, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, az MMA MMKI tudományos főmunkatársa, majd Gombos Péter olvasáskutató mutatta be Babits Mihály Elza pilóta című disztópiáját. Az előadó felhívta a figyelmet arra, hogy
– bizonyára a háborús tragédiák következtében – a XX. század a dísztópiák aranykora lett, és természetesen számos magyar alkotó is megírta a maga negatív utópiáját. Karinthy Frigyes, Szathmári Sándor, Karinthy Ferenc, Déry Tibor mellett Babits is felhasználja az irodalmi formát gondolatai megfogalmazásához. Kritikusai szerint az Elza pilóta nem jó regény, sokan úgy tartják, hogy a szerző esszéista törekvései elnyomták írói eszközeit, ám Gombos arra mutatott rá, milyen pontosan szolgálja a mű célját a hűvös, távolságtartó s valóban kevéssé regényszerű megformáltság. Nemcsak tartalmában, de eszközhasználatában is az 1984-re emlékeztet a könyv: a szándékoltan egyszerű nyelvezet az ok és vég nélküli háború abszurditását, a hasznosságelvű rendszerek hűvös kegyetlenségét, a humanista lázadás lehetetlenségét fejezi ki. Az előadó szerint ez a világ azért lett ilyen, amilyen, mert száműzték belőle az Istent.

Domokos Áron, a Szent István Egyetem adjunktusa. Forrás: MMA MMKI YouTube-csatornája

Ugyancsak irodalmi jelenségekről beszélt Domokos Áron, a Szent István Egyetem adjunktusa. A korszak rendkívül népszerű szórakoztatása, a ponyvaregény ugyan soha nem tartozott az irodalomtörténet fontos kutatási területeihez, témái és tartalmai mégis hűséges képet rajzolnak egy-egy időszak félelmeiről, reményeiről. Miközben a ponyvát Budapest legújabb betegségének, zsebben hordható fertőnek nevezi a kor sajtója, a kultúrtörténet számára értékes alapanyagot jelent. Domokos Áron elemzéséből kiderült, hogy míg a háború közvetlenül nem jelent meg a korszak ponyvairodalmában, a tízfilléres füzetek élénken reflektáltak arra a szorongásra, amit a háborús időszak okozott.

Kovács István polonista, történész. Forrás: MMA MMKI YouTube-csatornája

Némi kitekintést kínálva lengyel barátaink háborús emlékezetének egy izgalmas példájáról beszélt a konferenciát záró előadó, Kovács István költő, polonista, történész. Andrzej Munk Eroica című filmjéről volt szó, amelyet a későbbiekben meg is nézhettek a konferencia résztvevői. A mozi tartalmában és emlékezetpolitikai összefüggéseiben is rendkívül érdekes. Egyfelől elmondja, milyen szerepet játszott a keleti frontról visszavonuló, előbb Varsó déli, majd északi részén állomásozó, negyvenezer fős magyar egység a varsói felkelésben. Kiderül, hogy a Lengyel Béla altábornagy parancsnoksága alatt álló csapattest nemcsak hogy támogatta a varsói ellenállókat, de tárgyalásokat kezdett arról is, hogy a földalatti Honi Hadsereg önálló egységeként esetleg átáll a felkelők oldalára. 
Az 1958-ban készült film Kovács István értelmezése szerint egyfelől szerves része volt az úgynevezett lengyel filmiskolának, amely nagyon komolyan dolgozta föl a közelmúlt történelmét, a lengyel hősiességet, másfelől azonban tisztelgő emléket állított az 1956-os Budapestnek. Az előadó rámutatott, hogy a magyar forradalom rendkívül fontos volt a lengyel közgondolkodásban, egészen a jelenleg zajló, ukránokat támogató programig, az 56-os magyarságnak nyújtott humanitárius segítség volt a legnagyobb lengyel segélyakció. Varsó és Budapest, a két felkelő főváros egy szimbólummá válik Andrzej Munk filmjében.

A konferencia számos izgalmas kérdést felvetve, a kulturális élet sok vetületét körüljárva mutatta be a II. világháború emlékezetének aktuális problémáit. Kiderült, hogy a rendszerváltást követően olyan lehetőségek is megnyíltak a kutatók előtt, amelyekhez korábban nem férhettek hozzá, így ma már nemcsak a világégés traumájával való szembenézést segíthetik a történészek, de az emlékezettörténet feltárásával az önmagunkról alkotott kép árnyalásához is hozzájárulhatnak. Annak ellenére, hogy – mint írja a konferencia összefoglalója – a kulturális emlékezet fősodrából még hiányzik a társadalmi megegyezés az események értékelésével kapcsolatban.

A konferencia teljes anyaga visszanézhető a MMA MMKI YouTube-csatornáján. 

Borítókép: Tudományos konferenciát tartottak a II. világháború kulturális emlékezetéről (Forrás: MMA MMKI YouTube-csatornája)