Amit csak el lehet rontani, azt elrontja Hollywood. Míg több nemzedék rajongott a Toy Story első részeiért, addig a legújabb eredettörténet, amelynek címe Lightyear, azzal került be a hírekbe, hogy tizennégy országban betiltották – többek között Szaúd-Arábiában, az Egyesült Arab Emírségekben, Libanonban és Egyiptomban – ugyanis nem bírták ki az alkotók, hogy egy gyerekeknek szánt mesébe ne rakjanak be egy leszbikus csókjelenetet. Hogy mindez mire volt jó? Természetesen semmire. Érzékenyítésről van persze szó, a nagy kommunista multikulturális forradalom legújabb vívmányával állunk szemben, amely úgy látszik, az arab világban még nem olyan népszerű, mint Hollywoodban. Jó tehát, ha résen van a szülő, mit nézhet meg a gyerek és mit nem.
A Csillagok háborúja és a Star Trek temérdek jelenete köszön vissza a Lightyearben, persze minden egy kicsit másként. Ettől még jó is lehetne a film, amely egészen hitelesen hozza a science fiction művek képi világát. Önmagukban izgalmasak voltak az akciójelenetek is, a régi filmek hangfekvésében szólalt meg Buzz, némi nosztalgiát is érezhettek az idősebbek, amikor meghallották, hogy Buzz jelent a hajónaplónak, amelyet – tudjuk mindannyian – nem olvas senki. Buzz igazi hős a filmben, gyerekkorunk űrhajósai voltak ilyen nagy hősök, akiknek zömök és kissé nehéz figuráit röptettük az égen, vagy éppen a homokozó sivatagjában lépkedett, miközben a Földet hívtuk szüntelenül, a bázist, amelytől támogatást remélt az embergyerek.
Ebben a filmben azonban nem állt össze semmi egy nagyobb igazsággá. Hiába volt sokszor részleteiben izgalmas és érdekes alkotás, hiányzott belőle a lélek. A nosztalgia, mert a Toy Story történetei a nosztalgiáról szólnak. Mindannyiunk gyerekkoráról. Arról, hogyan veszti el idővel az értékét az a játék, amelyért akár az életünket is adtuk volna.
Úgy látszik, az alkotók nem igazán értették meg a Toy Story lényegét. Azt, hogy ez a film a játékok lelkéről szól, arról, hogy csak reménykedni tudunk, gyermekeinket, unokáinkat is látjuk majd játszani a saját játékainkkal. Mert legyen bármilyen is a világ, a kislányok a babáikat leültetik teázni, a fiúk pedig háborúznak a katonákkal, és meg akarják tudni, mi van az űrben. El akarnak jutni a végtelenbe és tovább. És persze van olyan konstelláció is, hogy a fiúk kalandjaiban a lányok is részt akarnak venni. Mert sokszor izgalmasabb a szörnyvadászat, mint a teázás, de csak addig, míg a valóságban meg nem mozdul mondjuk a széltől a bokor a kertben. És ilyenkor aztán az apukáknak kell megnézni, hogy nincs-e ott valami. Mondjuk általában szörny helyett sündisznót talál az ember, de mindannyian tudjuk, hogy ennek semmi jelentősége nincsen.
A Lightyear tehát ott rontott el mindent, hogy valóságossá varázsolta a játékfigurákat, kilúgozta a filozofikus tartalmat, és megszüntette a nosztalgiát. Persze tanulsággal szolgált azért a film, amely szerint nem érdemes a végtelenségig hajtani lehetetlennek tűnő küldetésünket, ha közben elveszítünk mindent és mindenkit. Vagy másként fogalmazva: nem érdemes a család és barátok helyett a karriert választani, mert a végén egyedül marad az ember. És hiába teljesítjük a lehetetlen küldetésünket, ha az már nem érdekel senkit.
Szól tehát ez a film a szeretetről, amely afféle víz alatti áramlásként jelen van némiképp, de erőtlenül és ügyetlenül. Szól ez a film a barátságról, de kicsit sem akkora hévvel, mint a Toy Story első részei. És szól ez a film arról is, hogy fontos a család, de hogy miért fontos, arról már nem volt túl sok gondolatuk az alkotóknak. Pedig gondolat nélkül nem lehet jó filmet csinálni. Le lehet másolni sikeres jeleneteket, lehet mondani mindenféle bátorító mondatot, de ha nincs mögötte hit, szeretet és szenvedély, akkor nem ér az egész semmit.
Legújabb podcastunkban egy könnyed reggeli beszélgetés során két filmkritikus, Oszlányi Gyöngyvér és Csejk Miklós beszélget a filmről és az animációs alkotásokról.
