A szerelem csípős fűszere + podcast

Igazi nyári moziélményt nyújt Annika Appelin Főzőtanfolyam (újra)kezdőknek című filmje, amely éppannyira gyönyörűen fényképezett gasztromozi, mint amennyire megható történet az újrakezdés lehetőségéről. Három hatvan év körüli nő a főszereplő, akiknek az életével, problémáival foglalkozhatunk másfél órán keresztül, de nem bánjuk meg. Arról már nem is beszélve, hogy azért is különleges a film, mert a filmtörténetben igencsak kevés alkotás foglalkozik a hatvanas nőkkel. + podcast

Fotó: Forrás: Vertigo Média Kf

Oda jutott az európai ember, hogy szégyelli, ha megöregszik. Az öregségről nem igazán beszélünk, a többség inkább letagadja a korát, kétségbeesetten keresi a fiatalság megőrzésének lehetőségét, miközben persze temérdek álláslehetőség valóban csak a fiatalokra vár, és miközben persze korunkban már sokkal kevesebb tisztelet övezi az időseket, mint hajdanán.
Épp ezért érezheti úgy sok hatvanéves vagy hatvan körüli, hogy neki már nincsen sok szerepe az életben, lehetősége a megújulásra meg talán még annyi sem. A filmtörténetben is kevés olyan alkotás készült, amely a hatvanas éveik­ben járó asszonyok problémáit veszi górcső alá. Ha a fiatalabbak szemszögéből közelítünk, akkor azt is mondhatjuk, hogy nagyon keveset tudunk arról, mi jár a fiatal nagymamák fejében, miről álmodnak, milyen félelmek gyötrik őket. S mindezek okán igazán különleges film a Főzőtanfolyam (újra)kezdőknek, amelyben három hatvanéves nő a főszereplő.
Mindjárt az elején érdemes kiemelni, hogy Andreas Wessberg operatőr végezte a leginkább figyelemre méltó munkát ebben az alkotásban. Mégpedig azért, mert kicsit se próbálta eltüntetni mindenféle szűrővel a nők ráncait, olyannak mutatta őket, amilyenek a valóságban, s mégis valahogy gyönyörűnek látjuk mindhárom asszonyt. Andreas Wessberg szerette ezeket a női arcokat, és ez látszik is minden beállításán, így a film tekinthető tulajdonképpen egy csendes ódának is, amely az örök női szépségről szól. Annika Appelin filmrendezőnő a legnagyobb hangsúlyt arra helyezi filmjében, hogy miképp futhat zátonyra negyven év házasság után egy erősnek tűnő kapcsolat, s miként születhet a romok helyén egy új szerelem. A film elején úgy tűnik, hogy Karin, a főszereplő és férje még mindig szereti egymást, igaz, a szerelmet felváltotta a mély barátság, ami sok szempontból mindennél nagyobb biztonságérzetet és harmóniát ad mindkettőjüknek. Ám mindez egy perc alatt semmivé válik, amikor az asszony elveszti férjébe vetett bizalmát. Megrázó jelenetei a filmnek, amikor a Karint alakító Marie Richardson együtt van a férjével, végzi a hétköznapi ­munkáit, megpróbálja elfelejteni, hogy megcsalták, de nem tudja.

A filmbéli főzőtanfolyam az élet iskolájának a metaforája. Azt tanítja meg a nézőknek a filmrendező, hogyha valamiért újra kell kezdeni az életet, akkor először mindig az a fontos, hogy párt keressünk magunknak az új kalandokhoz. Fontosak a barátok is, de mindennél fontosabb, hogy ne maradjon egyedül az ember. Mindehhez pedig nyitottság és bátorság kell. 
A filmtörténet egyik legszebb pillanata, amikor a gátlásos Karin minden átmenet nélkül megcsókolja az új kapcsolatot kínáló Henriket, a sztárséfet, aki magányát azzal próbálja eltitkolni, hogy mogorva pokrócként elmarja magától az embereket. Peter Stormare jó választás volt a szerepre, elsősorban azért, mert tekintetével pontosan ki tudja fejezni, mit érez. A két idősebb ember találkozása pedig mindannyiunk­nak reményt adhat arra, hogy van esély az újrakezdésre, hogy lehet újra szeretni, még akkor is, ha az idősebbek szívét megtépázta már az árulások sora.
A Főzőtanfolyam (újra)kezdőknek kifejezetten olyan film, amelynél azt érezheti a néző, hogy jó lenne, ha nem érne túl hamar véget. Megszeretjük a szereplőket, hétköznapi történetük is érdekes, drukkolunk küzdelmeik sikeréért. Aztán a film egy adott pontján rájön a néző, hogy tulajdonképpen ismerős, amit lát. Kultúrkörünk lényegéhez hozzátartozik ugyanis az önzetlenség, és ez a film erről szól. Önzetlenség kell ahhoz, hogy éttermet nyisson az ember, önzetlenség kell ahhoz, hogy másokat – esetünkben finom ételek révén – kényeztessünk, aztán önzetlenség kell ahhoz, hogy jól tudjunk szeretni egy másik embert, aki aztán szintén ráérezhet arra, hogyan is kell, hogyan is lehet önzetlenül szeretni. 
Mert egyrészt ez a legfontosabb dolog a világon, másrészt viszont a legnehezebb is. Korunkban, amikor minden arról szól, hogy magunkkal kell foglalkoznunk, saját örömforrásunkat kell táplálnunk, könnyen abba a hibába eshet az ember, hogy hisz a luciferi csábításnak. Pedig – és ebben helyes útmutatással bír ez a film – akkor élhetünk igazán teljes életet, ha megtaláljuk azt az embert, akit képesek vagyunk önzetlenül szeretni.

Legújabb podcastjainkban (Főzőtanfolyam (újrakezdőknek) II/1. és II/2.) két könnyed reggeli beszélgetés során két filmkritikus, Oszlányi Gyöngyvér és Csejk Miklós elemzi az alkotást.

Borítókép: Karin (Marie Richardson) és Henrik (Peter Stormare) hatvanévesen tanul meg valami nagyon fontosat (Fotó: Vertigo Média Kft.)