A recepciótörténet leginkább szembetűnő vonása a jeles szerzők véleményének karakteres különbsége: egy részük meggyőződésesen vallja, hogy Tamási Áron „csupán” népének egyik irodalmi csúcsra járatója, akin keresztül az örök székely gondolkodásmód és nyelvi megjelenítés nyert létjogosultságot és irodalmi nyilvánosságot („Csakugyan van falu, amely a Tamási-novellák falvára ennyire hasonlít. Amit a költészet színének hittem, élet volt, amit góbéságban agyafúrt túlzásnak: közbeszéd. A költő öccse és húga éppoly élvezetesen meséltek, mint a költő; egy séta kellett volna csak nekik, ki a műveltségbe, hogy fölfedezzék, mi van bennük, éppolyan költők lettek volna, mint ő” – mondja Németh László), másik részük szerint viszont saját magának köszönhet mindent, amit az irodalomban elért. (Íme egy részlet Szabédi László írásából: „Ma élő íróink közül ő ír a legszebben, legmagyarabbul. Nem a nép nyelvén, hanem saját nyelvén ír; más dolog az, hogy a kettő mélységesen azonos. Minden alkotó művésznek van egy titka, melyet ezer utánzója közül egynek sem sikerült ellesni, mert az utánzó a műben csak a teljesítményt látja, nem tudja, hogy a tehetség hajszálgyökerei a tehetetlenség talajából szívják éltető nedvüket. A mindenkori szólók titka ez, például a prófétáé, akit az Isten arra választott, hogy az ő szája legyen; a nem választottak talán boldogan cserélnének vele, de mi haszna, ha éppen Jónásnak kell szólani, aki pedig tiltakozik ellene. Nyelvi eredetiség csak azon az áron lehetséges, hogy az író lemond minden eredetiségre irányuló törekvéstől, hogy teljesen átengedi magát annak, hogy azok az erők szólaljanak meg szavain keresztül, amelyek őt beszélni tanították.”) Különösen bájos, hogy végül aztán szinte minden értelmezés ugyanoda, a feloldhatatlan ellentmondás elegáns feloldására jut: „Lehet a nyelvet tudatosítani, s éppen ebből születik a stílus, mely válogatás, de nem lehet alakítgatni, mert ebből csak modor jöhet napvilágra, amely keverés. Tamásin keresztül a székely falu szólal meg, persze a stílus magaslatán, ezért nem ellentmondás, ha a föld szájának nevezzük őt, holott már megjegyeztük, hogy a saját nyelvén ír.” (Szintén Szabédi.)
Nincs könnyű dolga tehát az elemzőknek: de annál könnyebb és örömtelibb dolga van az olvasóknak, akik kényelmesen elmélyedhetnek ebben az egyedi, egy emberen keresztül megvalósuló székely megnyilvánulásban. Vagy a költőnek (Farkas Árpádnak), aki így tud emlékezni Tamásira: „Kötelet font sárból, szivárványból, erdők, legelők / csöndjéből, patakok morajából, jó erős kötelet, / ezerszín suhogót, s Farkaslaka fölött egyik végét / földobta a mennybe.”
Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron. Válogatta, szerkesztette, összeállította: Tamás Menyhért. Nap Kiadó, Budapest, 2022.
Borítókép: Tamási Áron (Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!