A Kultúra.hu készített vele egy interjút, amelyben az újvidéki művész életútjáról beszélgettek. Ladik Katalin elmesélte, hogy szerb nyelvű közgazdasági technikumba járt, mert nem volt sok művészeti középiskola akkoriban Újvidéken.
22 évesen jelentkezett a színművészeti középiskolába, amikor már férjnél volt, gyermeke is született, sőt banktisztviselőként is dolgozott két évet.
Ugyanabban az évben felvették az Újvidéki Rádió Színészegyüttesébe. A rádiózás rutinmunka volt számára, mert 11 éves kora óta rádiószínészként dolgozott. Gyerekszínészként került a rádióba, belenőtt a színészetbe.
Ez hasznos volt számomra, hisz megismertem a hangomat, megtanultam bánni a mikrofonnal, megismertem a lehetőségeimet, és ezeket a tapasztalataimat aztán természetesen a hangköltészetemben is hasznosítottam
– mondta az interjúban a művész. Beszélt a performanszművészetéről is, amit azért talált ki magának, hogy mint mondta, ne érezze magát test és láb nélküli színésznek. – Megteremtettem magamnak a saját pódiumomat, és az ekkori tevékenységembe már a hangköltészetet és a mozgást is belevittem – emelte ki. – Volt egy forgatókönyvem: tudtam, mit fogok előadni és nagyjából hogyan, de nem próbáltam őket úgy le, mint a színházi darabokat szokás. Az előadási mód változott: sok volt benne az improvizáció. A mozdulatok, az érzelmi rész. A performanszok alakulását a pillanatnyi hangulatomra, a környezetre bíztam – magyarázta Ladik Katalin.
Az első áttörést 1970 januárjában a belgrádi Atelje 212 színház hozta.
Attól kezdve sorra érkeztek a felkérések, meghívások Jugoszlávia-szerte. Szerb nyelven játszott, de mindig volt egy magyar blokk: főleg a misztikus, rituális részek hangzottak el magyar nyelven, amelyekhez különleges sámánjelmez is társult. Ladik Katalin többször nyilatkozta, hogy a sámánok olyanok, mint a költők.
– Mindkettő csak közvetítő – mondta határozottan.
A költő számára a közönség a fontos. Akár élőben adja elő, akár nyomtatásban közli a verseit. Nem írhat az ember a fióknak: kell a visszacsatolás.
És bizony én nem sok erőt adó, támogató kritikát kaptam akkoriban. Dőlt a fejbe vágó, negatív kritika, nem egyszer a személyemet is sértően. Ez pedig kiprovokálta belőlem a dacot, a fellépési vágyat, hogy igenis tudom: fontos, amit írok, és nem csak nekem. Úgy éreztem, igenis így kell írni.
Vagy húsz évig csak rosszat kaptam. Más már régen feladta volna, de én hittem magamnak, és abban, amit közvetítek, mert úgy éreztem, őszinte – magamról vallok, ráadásul nőként vallok magamról, ami akkoriban tabu volt. Éreztem, hogy igazat mondok, ami felkavaró lehet, de ez van.
Még az 1980-as években is elrettentő példaként tanították a verseimet magyarországi egyetemeken – sorolta a költő.
Első kötete Magyarországon csak 1989-ben, a rendszerváltás táján, a Magvető Kiadónál jelent meg. Akkor már szerbre is elkezdték fordítani a könyveit, és jól fogadták őket.
A performanszait szobaszínházakban adta elő. – Igazán különleges a verseim előadásának formája miatt voltam számukra – mondta. – Ez nagy valami volt, hisz egy költőnőnek akkoriban illemtudónak kellett lennie, és szerényen viselkedni a férfiak világában. Én pedig éppen nem így tettem. A nemzetközi sikert a hang- és vizuális költészetem hozta meg, sajnos azonban a nyolcvanas évek közepétől, amikor éppen beindult volna a nemzetközi karrierem, jött az embargó. A jugoszláv útlevél ekkor már nem azt a szabadságot jelentette, mint előtte. Az nagyon nehéz korszak volt számomra.
Úgy éreztem, elfogyott körülöttem a levegő, nincs értelme Újvidéken maradnom. Akkor Jugoszláviában már igencsak érződött a háború előszele, puskaporos volt a levegő. A világ semmi másról nem szólt, csak a gyűlöletről, és kitört a háború. Fölöslegesnek éreztem magam az Újvidéki Színházban, és az is voltam, ezért nyugdíjba mentem. 1992-ben Magyarországra költöztem a fiamhoz, és új életet kezdtem.
Ladik Katalin megosztotta az olvasókkal, hogy soha nem kívánkozott külföldre. Neki az a Jugoszlávia volt a jó, amiben a nyolcvanas évekig élt. – És sokan voltunk ezzel így, hisz nagyon pezsgő, kreatív korszellemben éltünk – emelte ki a művész. – Ami aztán hirtelen megszűnt. Alkotótársaim egy része nacionalista lett, velük nem is tartom a kapcsolatot, a többiekkel viszont a mai napig igen. Belőlünk nem tűnt el az a régi szellemiség, csak megöregedtünk. A magyarországiak nehezen értik meg, hogyan lehetünk mi jugoszláv érzelműek, ezért számít különlegességnek számukra a vajdasági irodalom. Mi nem váltottunk stílust: hűek maradtunk magunkhoz akkor is, ha az ára sok küzdés volt. De engem ez tart életben, ez a lételemem – mondta. Ladik Katalin beszélt arról is, hogy neves rendezőkkel, zeneszerzőkkel, például Boris Kovačcsal is dolgozott együtt. Régi álma volt megcsinálni Beckett Ó, azok a régi szép napok című szövegét, ami vele, 1990-ben, az Újvidéki Színház kistermében létrejött. Szilágyi Nándor volt a néma partnere, a hallgatag szereplő, aki csak éreztette a jelenlétét. Boris Kovač szerezte a darab zenéjét, s mivel már nagyon érződött, hogy hamarosan kitör a háború, változtattak a címén: Az utolsó opera címet kapta. – Zenei performansz volt énekbeszéddel, operaénekléssel, mozgással. 1991-ben éppen Mostarban játszottuk, amikor Vukovárban bomba robbant, Splitben zászlót gyújtogattak. Alig tudtunk visszajutni Újvidékre – mondta a művész. Aztán megemlítette Szkárosi Endre nevét is, aki tíz évvel fiatalabb volt nála, és az 1980-as években már felmerült a neve, ha hangköltészetről volt szó. Elkezdtek együtt dolgozni, aztán megalapították a Spiritusz Noister zenei performanszcsoportot, aminek még egy állandó tagja volt, Sőrés Zsolt.
A művész megosztotta az olvasókkal véleményét, hogy a régi performanszok közül valamelyiket szerinte érdekes lenne újra előadni. Mint mondta, fiatalon ő is szívesen nézte az idősebb színészeket a hangköltészeti fesztiválokon,
látta a beatnemzedék egyik utolsó tagját, Allen Ginsberget például. Vagy együtt lépett fel Lawrence Ferlinghettivel. Elmondta azt is, hogy nem szereti, amikor a feministák a zászlajukra tűzik, mert nem szereti a címkéket. Mint mondta, a feminizmus sok mindenben elérte a célját, de a feministák társadalmi szereplése még mindig igen gyér. Nincsenek jelen a társadalmi döntéshozatalban szerinte. Beszélt az Élhetek az arcodon? című könyve második részéről is, ami nehezen születik meg, mert újra költöznie kell. Ráadásul olyan bonyolult szerkezetet talált ki a folytatáshoz, ami nehezen adja meg magát. Kellene egy hónap nyugalom, amikor csak ezzel foglalkozik, de nincs rá ideje. Végül
a nyolcvanadik születésnapja is szóba került, amire a barátai Budapesten, a Kassák Múzeummal együtt alkalmi kiállítást szerveznek.
– Valójában szeretem az ünnepeket, hisz olyankor az ember egy pillanatra megáll. Kellenek az ünnepek, még ha olyankor idegenül is érzi magát bennük az ember. A mindennapos robotban jó megállni néha. Megtorpanni. Mert olyankor egy kicsit megáll az idő. Egy halálesetnél is megtorpanunk, elgondolkozunk, megemlékezünk. Számomra az évszakok váltakozása is ünnep, akárcsak a Föld és a víz napja, különösen az utóbbi. Nagyon kötődöm a vízhez, ami az írásaimban is megjelenik.
Hát most a születésnapomon is megállok, hogy rádöbbenjek: Úristen, megéltem nyolcvan évet!
Borítókép: Ladik Katalin (Forrás: Kultúra.hu)
