időjárás 4°C Stefánia 2022. november 28.
logo
Filmbemutató a mozivásznon – Esemény (Audrey Diwan)

Hiába evett Éva a tudás fájáról

Csejk Miklós
2022.10.05. 07:10 2022.10.06. 08:55
Hiába evett Éva a tudás fájáról

Az Annie Ernaux önéletrajzi regényéből készült film, amelyet Audrey Diwan rendezett, a magányról szól. Egyrészt arról, hogy egy fiatal hogyan nem tud a szüleivel beszélni élete egyik legfontosabb döntéséről, vagyis hogy lány­anyaként megtartsa-e a gyermekét, másrészt arról a magányról szól, amelyhez rossz döntések sora vezet.

Megrázó film Audrey Diwan Esemény című mozija. Annak, hogy miért, sok oka van. Az egyik legfontosabb az, hogy megrázó nézni egy lányt, aki annyira elidegenedett a testétől, akinek annyira nincs semmilyen értékrendje, hite és szíve, hogy alig bizonytalanodik el, annak ellenére, hogy éppen abortuszra készül.

Megrázó látni, ahogy egy egyetemista fiatalember még csak végig sem gondolja azt, képes lenne-e apaként élni, képes lenne-e eltartani egy családot, vagy ha a tanulást választja, képes lenne-e jómódú szülei elé állni, és azt mondani, hogy anyagi és erkölcsi segítségre van szüksége az egyetem befejezéséig, hamarosan ugyanis apa lesz. Megrázó látni, milyen közönnyel fogadja a fiatalember a hírt, hogy a lány, akit szeret, akivel jó volt együtt tölteni az éjszakát és akivel nappal is megértik egymást, gyermeket vár tőle. Megrázó látni, hogy egy pillanatig sem gondol arra, hogy megtarthatnák a babát.

Megrázó látni, milyen mélységes bizalmatlanságot alakított ki a modern ember a szüleivel. A filmben a főszereplő lány ugyanis még csak arra sem méltatja őket, hogy elmondja, fogalma sincs, mitévő legyen: babát vár, de tanulna is az egyetemen, mert másként akar élni, mint ők, és nem tudja, hogy a kettőt (mármint a gyermekvállalást és a tanulást) hogyan tudná összeegyeztetni. Megrázó látni, hogy a főszereplő lánynak – bár tanár szakra jár – még véletlenül sem jut az eszébe, hogy gyerekek nevelésével foglalkozzon, mert ő író szeretne lenni, így akar kiteljesedni, noha eddig még semmit sem vetett papírra. De hogy ez mivel jár, azt senki nem mondja el a lánynak.

Megrázó látni, milyen magányos ez a filmbéli lány. Még azzal a tanárral sem tud őszintén beszélni, aki figyel rá, segítene neki, csak nem is sejti, mi a lány baja, miért nem tanul, miért lesznek egyre rosszabbak az érdemjegyei. 

A posztmodern filmformanyelvre jellemző dogmás kameramozgással követjük a főszereplőt, ez valamiféle hiperrealisztikus valóságosságot kölcsönöz a képeknek. (Az 1998-as dogma stílusirányzat óta használják előszeretettel ezt a fajta kameramozgást.) A filmben minden beállítás, minden megvilágítás, minden jelenet és párbeszéd valamiféle hiperrealisztikus valóságot próbál bemutatni, de ezzel a képi megoldással az a baj, hogy a nézőt megdöbbenti ugyan a vásznon látható, az élethűvé tett szenvedés, de hosszú távon a lelkét üressé teszi, mert a hiperrealizmusra törekvő filmkép a valóságon túli igazságtartalomról keveset tud csak mondani. (Michelangelo Antonioni Nagyítás című filmjében is erről filozofált, hogy a valóságot reprodukáló médiumok, ha csak a valóság bemutatását tűzik ki célul, a valóság mögötti igazságtartalomról nem sokat képesek mondani.)

Hiába követjük egy filmen át az élet legnagyobb kérdéseivel szembesülő egyetemista lányt, nem tudunk meg túl sokat arról, mi motoszkál a fejében, milyen lelki gyötrelmeken megy keresztül, és ez elsősorban a rosszul megválasztott filmformanyelv miatt van. Nagy kár, pedig egy igazán elgondolkodtató film születhetett volna a témában, így viszont csak egy megrázó mozifilmet láttunk.

Borítókép: jelenet a filmből (Fotó: Mozinet)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.